2011. november 7., hétfő

Egy szülőtársunk gondolatai az iskolaválasztásról

Ebben a bejegyzésben egy szülőtársunk gondolatait szeretném közzétenni:


Iskolás lesz gyermekünk!

Egy iskolaválasztásról dilemmázó, vagyis már nem dilemmázó szülő - nagycsoportos kislány édesanyja –  gondolatai a szülőtársakhoz, és egyéni benyomásai a Waldorf pedagógiáról

Szegény kicsi elsősök! – Nem tehetek róla, mindig óhatatlanul ez az első gondolatom, ha valamelyik ismerőstől azt hallom, szeptembertől a gyermeke iskolába megy.
Egyszerre tolul az agyamba rengeteg homályos és éles emlék, szag, érzés, tapasztalat: a naaaagy iskolatáska, a füzetborítók, anyám haragos arca a direkt „iskolás” célra vett asztali lámpa fényénél: nem É-Vö-AA, hanem??!!  Mondd ki egyben! - Évöa. -  Ez a gyerek hülye, és sose tanul meg olvasni. A nyugdíj előtt álló tanítónéni, akinek nagyon kedves volt a mosolya, de folyamatosan összekevert az osztályban lévő egyetlen ugyanolyan keresztnevűvel, mint ami az enyém. Két év alatt sem ismert meg – konkrétan engem (sem). Így aztán kellemetlen emlékként tűnik fel még a vászonszalvéta is az uzsonnászacskóból és a hatalmas Ablakzsiráf, amely a rajztáblával meg más könyvekkel együtt tízkilóssá tette a táskámat az amúgy 18 kilós testsúlyomhoz (és mostanra állandó bérletet előlegezett számomra a gyógymasszőrömhöz). A betűkártyák, amelyeket apró kis műanyag vágatokba kellett volna betuszkolni minden „olvasás” óra után, de persze erre már sosem volt „idő” (jah, igen, idő az sose volt semmire, amit szerettünk volna vagy lett volna valami gyakorlati haszna is), a Gubanc-ugat-Ági-rajzol szókártyák, amelyek szintén hasonló sorsra (a táskában való szétszóródásra, szétszakadásra) jutottak néhány használat után. Legborzasztóbb talán mégis a kis kockás („négyzetrácsos”) füzet volt: ezt már ötévesen sikerült az óvodai „foglalkozásokon” megutáltatni velem. Nem is merek összefüggést keresni az érettségi matek kettesem (az egyébként kitűnő bizonyítványomban) és az ötéves kis kezemmel a milliméternyi kockákba erőltetett sorminták között. Legyen elég annyi, hogy elszorul a szívem, ha ezt hallom: iskolás lesz gyermekünk!
Vagyis, hogy pontos legyek: már nem minden esetben. Az óvodánknak hála ugyanis megismerkedtem a Waldorf pedagógiával, elolvastam köteteket és élményszerű beszámolókat a Waldorf módszerről, és néha könnyes-visszavágyón-szomorún, a bárcsak-már-akkor-is-így-lett-volna érzésével, többször pedig a „Végre az én gyerekemnek már jobb lehet!” boldog izgalmával kezdtem el bejárni ezt a számomra új utat.   
Tudom, mostanság nem minden úgy van már, mint a nyolcvanas években, amikor én jártam általánosba. Az iskolaérettségi határ is feljebb került, a jelenlegi tervek szerint még feljebb is csúszhat. Én augusztus közepén töltöttem be a hatot, szeptemberben már cipelhettem is a súlyom felényi (sokszor nehezebb) táskát. Számfogalmam még nem volt, de tisztán emlékszem, hogy egyenletszerű szabályjátékokat és ismeretlent is tartalmazó matematikai feladatokat kellett (volna) megoldanunk már elsőben. Egész nap az iskolában voltunk, tízperces szünetekkel, ebéd alkalmával Olgi néni szigora gondoskodott arról, hogy mindenki megegye a becsinált levest, akkor is, ha utána (titokban persze) ki kellett szaladnia a WC-re kihányni (az afféle úri huncutságok, mint a tejallergia, még nem voltak számon tartva egy iskolában). A nap legjobb része a napközis játék volt, ilyenkor a napközis tanító nénik jó nagy kabátokba burkolózva, egy kupacban beszélgettek az udvaron, mi meg szaladgálhattunk kedvünkre, vagy Adsz-e király katonát, Gyertek haza ludaimat, Beültettem kiskertemet… játszottunk. Aztán újra be az osztályba, és fél ötig újra „tanultunk”: valaminek mindig kerestük a párját, az ellentettjét, a szabályát, sorokat róttunk és újrakezdtünk, mert csúnya lett, elgörbült, kilógott, összement vagy nagyobbra nőtt az előrajzoltnál. „Olvastunk”: makogtunk vagy énekelve hangsúlyoztunk, kinevettek és kinevettünk…  És minden nap kaptunk gyakorolnivalót még otthonra is. Jut eszembe, ének. Nekem mindig az ének volt a mentsváram, valami csodás színt varázsolt bármilyen szürke hétköznapba. Sajnos énekórából volt a legkevesebb mégis, a tanító néni szerint fontosabb volt a matematika, így sokszor ennek a rovására csípett le a számolás kedvéért. A rajzot már ne is említsem: minden ovis tud rajzolni. Aztán ahogy bekerül az állami iskolába, elhitetik vele, hogy botkezű, sőt egyenesen dorong. A Waldorf suliban minden gyerek gyönyörűen rajzol, láttam egy egész osztály füzetét. Ott ugyanis azt vallják, ez tanulható dolog. Ahogy az éneklés is. És ha az ember már nemcsak szereti, hanem tudja is, még nagyobb töltetet adhat. Ráadásul, ha nem tudja, előbb-utóbb szeretni is elfelejti. (A hatévesem lassan szebben rajzol, mint én. Ebből látom, hogy kb. ebben a korban hittem el én is magamról, hogy ennyi telik tőlem, és ennél a pontnál fejeztem be a rajz tanulását – például.)
Ma már – állítólag – az állami iskolákban is játékosabbak a módszerek: „csak” a harmadik héten kezdik el kanyarítani a betűket a füzetbe, az apró vonalak közé (most olvastam egy tanítónő netes blogját, innen tudom, ő még azt is megemlítette büszkén, hogy előtte viszont szép nagyban a levegőbe is felkunkorítják a kezükkel egyszer-kétszer). Sőt, olyan iskolákról is hallottam már, ahol szekrényeket biztosítanak a nagyobb könyvek, rajztáblák tárolására, hogy ne legyen olyan nehéz az az iskolatáska. Ha nagy szerencsénk van, akkor a tanítónő lépést tart a pszichológiai szakirodalommal is, és megtudja belőle, hogy egy hatévesnek a lehető legritkábban van kialakult számfogalma, hogy képes legyen elvontan értelmezni azt, ami sok felnőttnek is nehéz: mennyi az, hogy három, és objektíve az miért kevesebb, mint a négy. Ha további szerencsénk van, akkor a biológiai ismeretei is kiterjednek odáig, hogy ekkora pici kacsónak még nem való a milliméternyi sorköz a tűhegyesre hegyezett vékony ceruzával, és nem átall vastag krétát meg nagy barna csomagolópapírt vagy újságpapírt hozatni a szülőkkel vonalas füzet meg betűkártyák helyett egy-egy betű megtanításakor. Ahogyan tették ezt régen a tanyasi tanítók a palatáblákon vagy egyszerűen a porba kerekítve szép nagy, formás betűket. A legnagyobb szerencsénk akkor lehet, ha a tanítónak emellett embersége is van, és nem jelenti ki egy olvasni lassabban megtanuló gyerekről, hogy ő bizony soha nem fog szépen és folyékonyan olvasni, hanem türelemmel - és anélkül, hogy hasonlítgatásokkal megalázná a többi gyerek előtt -, kivárja, amíg az ő kis agya is eljut a megfelelő érettségi szintre; arra, ami az olvasás műveletéhez szükséges - és ki tudja, egyszer talán mégis magyartanár vagy író lesz belőle…  
Amiért mégis a Waldorfot választottam, mint jövőbeni utat, az azért van, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ebben a fontos döntésben pusztán a szerencsére bízzam magam, ill. a lányom iskoláztatásának sorsát. Így tehát „kénytelen” voltam egy olyan iskolát választani, ahol nem a vakszerencse irányítja a tanítókat sem, hanem az a tudás, hogy mikor mi a legjobb a gyereknek. Az a felismerés, hogy a képességek kialakulását nem lehet erőltetni vagy siettetni, mint ahogy a virágokat megnyílatni sem. A Waldorf pedagógusok folyamatosan tanulják, belátják és emiatt gyakorolják is ezeket az evidenciákat, amelyeket én, mint szülő (és tényleg csak zárójelben merem megjegyezni, hogy pedagógus) úgy érzem, joggal el is várhatok egy iskolától. Egy iskolától, ahol a gyerekem szinte a teljes gyerekkorát tölti, és készül fel a felnőtt életére. Emellett azonban van gyerekélete is. Nem is akármilyen!
Aki képet szeretne róla kapni, milyen is ez a csodálatos – általam egyelőre még csak elképzelt - gyermekélet, a legjobb szívvel tudom ajánlani Torin M. Finser: Vándorúton – Iskolában c. vallomáskötetét. Az író Waldorf tanítóként átfogó képet ad arról a nyolc évről, melyet az osztályával töltött el, és amely által gazdagabb lett maga is, a keze alól kikerült gyerekek is sok-sok tudással, élménnyel, de ami a legfontosabb része (szerintem) a tanulásnak: a tudásvágy mindig megújuló igényével. Fent felsoroltam egy csomó kellemetlen emléket, amely, azt hiszem, (sajnos) mindenkinek van a tarsolyában bőséggel. A legnagyobb hibáknak mégsem ezeket tartom a hagyományos oktatásban.
Banalitása ellenére – mélyen egyet kell hogy értsek Vekerdy tanár úr azon gondolatával is, hogy az iskolai illemhelyek színvonala is jól tükrözi az egész nevelési (vagy nemnevelési) légkört, mely az adott intézményt jellemzi. A személytelenség, a hivatali jelleg, a darab-darab felfogás azonban csak a felszín (bár igen fecsegő felszín). A legmélyebb gyökerű baj az, hogy a tudásvágyat (mely a kisgyerekben még jelen van) nem ébren tartják sok hagyományos iskolában, hanem elsorvasztják. Nem újabb kapukat nyitnak meg, hanem a tekintélyelv közvetítésével a már meglévő kapukat is lezárják súlyos vaslakatokkal. Középiskolai tanárként én már csak a kiégett, a tanulást középkorból itt ragadt kínzóeszközként definiáló, minden más tevékenységet (egész napos számítógépes játékok, tévé előtt ülés) szívesebben űző tanköteleseket (és nem diákokat) látok, akiknek tényleg kín a tanulás. És bármily furcsán hangzik, amit ők tanulás címén kaptak eddig az életben, azt én se űzném szívesen. Én (és sok hozzám hasonló „futóbolond” tanár) a magam eszközeivel próbálom újra felfedeztetni, újra megszerettetni az ismeretszerzés örömét, amit egy óvodás még – ha el nem rontották már annál is korábban – alapösztönként, az evéshez, mozgáshoz hasonló igényként birtokol magában, és úgy látom, ha nagyon nehezen is, de működik a dolog. Hogy ne működne akkor egy olyan iskolában, ahol az összes tanító, az összes tanár erre törekszik: nemcsak a saját kis eszközeit – akár a vezetőség szemet (vagy fél szemet) hunyása mellett – viheti keresztül a saját módszereiben, hanem az ugyanilyen szellemű nevelőközösség szellemi és lelki támogatása mellett folyamatosan fejlesztheti is magát ebben! A Wadorf tanárok folyamatosan beszélgetnek, tapasztalatokat, ötleteket és megfigyeléseket cserélnek a diákjaikról és az aktuális módszereikről. „Mezei” tanárként a továbbképzések tanulságaiból és a szakmai-baráti beszélgetésekből tudom, hogy mennyit jelent már az is, ha néha (legyen ez bármilyen apró szegmense is az életünknek) egy kívülálló rálátását kapjuk meg azáltal, hogy eszmét cserélünk egy közösségben, vagy segítséget kérünk a gondjainkban. Minden továbbképzésemről „megújulva” tértem vissza tanítani, mert elég volt egyetlen lépést hátralépnem, hogy észrevegyem, amit belülről képtelen voltam: mi is volt a hiba, vagy ha az nem is volt, de miben férne rám egy kis vérfrissítés, netán a hozzáállásom megváltoztatása. Mennyivel többet érhet az (amelyről még csak elméletben olvastam, hallottam), ha a tanárok (és persze a szülők) folyamatosan, napról napra  kommunikálhatnak egymással a gyermekek érdekében! (Ill. ahol a szülő nem egy legyőzendő akadálynak tartja az iskolát, hanem belátja: egy csapatban játszanak a nevelőkkel…)
Azt pedig, hogy a diákok milyen irigylésre méltóan élménydús, boldog, valódi ismeretekben gazdag éveket tudhatnak magukénak egy Waldorf iskolában, nem is vállalkozom leírni most, tényleg inkább a könyvet ajánlom magam helyett. Egyetlen tévhitet szeretnék eloszlatni csupán itt: szó sincs róla, hogy kevesebb tudást kapna egy Waldorf diák, mint egy állami iskolába járó társa. Én – nem dicsekvésből írom, nem az én érdemem – a város legelitebb „versenyistállójába” jártam általánosba, még a mai napig is azt tartják róla, hogy a legtöbb tényanyagot „veri” (a mi időnkben még szó szerint is néha, szerencsére ma már ez is büntetendő) a gyerek fejébe. Ennek ellenére, ahogy a Finser-könyvet olvastam, hát leesett az állam… Soha még csak nem is hallottam ilyen mélységben híres emberekről, háborúk eseményeiről, mindennapi fizikáról, kémiáról, ahogy ez a (nem tudom elég nagybetűvel írni) Tanár Úr megéltette a gyerekeivel az ismereteket… A nevezetes iskolám, ahonnan minden évben kikerült egy-egy országos fizika vagy matematika verseny győztes, fele ennyi maradandó tudást nem adott nekem, mint amiről itt képet kaphattam: ezt őszintén mondhatom.
Úgy kezdtem az írásomat (amelyet egyébként magam elé képzelt szülőtársaimnak fogalmaztam, akik hasonló dilemmával küzdenek, mint amivel én): szegény elsős gyerekek! Most, a végére, szeretném helyesbíteni ezt – a saját agyamban is: szerencsés elsős gyerekek, akik megtapasztalhatják a művészet erejével is ható, átélhető és valódi tudást adó iskola csodáját! Akiknek köszönhetően talán majd a mindennapok oktatása is ebbe az irányba terelődik, és nem kell csodabogárként tekinteni arra a szülőre, akinek először magánnyomozóvá kell kiképeznie magát, ha valami jobbat szeretne adni a gyerekének, mint amit ő kapott…
Nagyon nehéz szembeúszni az árral. Nagyon nehéz – pláne állami rendszerben felnőtt, majd ott is tanító – tanárként kimondani, hogy valami nem jó, és a gyerekemnek valami mást akarok. De ha józan ésszel belegondolok, a saját szakterületemen kívül már semmiből nem ismerem azt a szintet, amit egy középiskolás, vagy akár már egy általános felsős. Gondoljunk itt az „Okosabb vagy, mint egy ötödikes?”- típusú vetélkedőkre. Egy átlag felnőtt - pedig beléverték a protonokat meg a kötéseket meg a gravitációs mezőt -, tíz évvel az iskola befejezése után már tökéletes analfabétaként áll az ilyen típusú kérdések előtt (hacsak nem ezen a vonalon tanult tovább). És nagyon nehéz kimondani az előítéletes ismerősök előtt (egyébként nagyon sok van, mármint előítéletből…), hogy igen, én azt szeretném, ha elsősként nem a piros pontért, a katicabogárért a jutalomtáblán (szégyentáblán???), hanem a neki való tudás öröméért, érdeklődésből tanulna a gyerekem. Ha az életkorának megfelelő dolgokat, az életkorának megfelelő módszerekkel tanulhatna. Ha alsós korában a gyermeki lélek mesebűvöletét ragadnák meg, nem elvont relációelméletet kellene este hatkor még „gyakorolnom” vele otthon. Mellesleg jegyzem meg, ha este hat után, mikor holtfáradtan hazaesem a munkahelyemről, még nekem is ugyanazt kéne csinálnom, amit addig egész nap, hát kirohannék a világ a végére, ahol a kurtafarkú…
A fent ajánlott Finser-könyvből vett idézettel szeretnélek Benneteket továbbgondolkodásra östönözni a levelem kapcsán:

"Ha valamit meg akarsz változtatni, figyeld meg. Úgy érzem, ez varázslatos erővel működik, és a tanítás valódi spirituális igazsága rejlik benne."
 

P. V. Tünde

2011. október 11., kedd

Annyira szép ez

Nézzétek meg az évszakasztalt most. Közelről.  


A mérleg serpenyői kókuszdióhéjból vannak. De ami még ennél is érdekesebb, az az, amit a serpenyőkben látunk. Az egyikben egy nagy, sötét színű kő. A másikban apró fehér színű kövek vannak. Minden nap egyre több,  a gyerekek gyűjtik bele. A mérleg ezért minden nap kicsit mást mutat. Nemsokára a fehér színű kövek javára el fog billeni a mérleg karja.

Senki sem kezdi el direkt módon magyarázni a gyerekeknek, hogy milyen jelentést hordoz ez. Látják és érzik. A képet megőrzi a kis lelkük és úgy fog bennük élni, majd jelentésekkel megtelni, ahogyan kell - ahogyan élni fognak.

A Szent Mihály ünnepkör időszaka van nálunk.

"Ha a napok rövidülnek
fényesebbé válnak a szívek
s az ősz felett fénylik Szent Mihály"

Szent Mihály arkangyal az az Istenhez hűséges angyalok vezére, akik Isten oldalán állnak a lázadó angyalok, azaz a gonosz lelkek elleni harcban. Egyes ábrázolásokon mérleggel a kezében látható, mint a jó és a rossz eldöntésére hivatott személyt, a lelkek mérlegelőjét.


 
Melinda lányom a minap ezt a követ hozta haza, azóta is őrzi gondosan. Egyébként pedig a Mérleg havában született...


Ismerkedési lehetőségek a Waldorf pedagógiával óvodánkban és iskolánkban


Előadások

Egy eredményes tanítási módszer, amelynek nincs szüksége osztályzásra – hogyan lehetséges ez? Stressz és félelem nélkül örömmel iskolába járni és közben használható tudást szerezni – egy járható út az életben való beváláshoz. Hogyan gondolkodik a gyermekről, a tanítóról és a szülőről a Waldorf pedagógia, mik a céljai, módszerei és hogyan valósítja meg azokat? – Ilyen és hasonló kérdésekre kaphatnak választ az érdeklődők a téma szakértői által tartandó előadásokon és beszélgetéseken.

2011. okt. 14. (péntek) 17.00.
 Sikeres élet a Waldorf iskola után (hogyan alapozza ezt meg a Waldorf pedagógia )
Előadó: Kocziha Miklós – az Óbudai Waldorf Iskola osztálytanítója
Vendégeink lesznek Waldorf iskolában végzett egykori diákok
Belépő: 500 Ft

2011. nov. 3. (csütörtök) 17.00

WALDORF PEDAGÓGIA?
Előadó: Vekerdy Tamás
Belépő: 500 Ft


Nyílt órák gyakorló és leendő szülők részére

A kb. 60 perces foglalkozásokon az érdeklődők közvetlenül és a gyakorlatban tapasztalhatják meg, hogy hogyan tanítanak egy-egy tantárgyat a Waldorf iskolában.

2011. okt. 5. 16.30-17.30      
Írás és olvasás   
2011. nov. 9 16.30-17.30   
Számolás
2011. dec. 7. 16.30-17.30   
 Formarajz, festés

Iskolanyitogató foglalkozások szülőknek és gyerekeknek

Beszélgetés a szülőkkel az iskolaérettségről, az iskolai életről, a motiváltság fenntarthatóságáról és minden olyan témáról, amire igény felmerül. Foglakozás a gyerekekkel, amelyben megjelennek az iskolai és az óvodai életre jellemző tevékenységek. A foglalkozásokat a Kecskeméti Waldorf Iskola pedagógusai vezetik.

A foglalkozások időpontjai: 2011. szept. 26.,  2011. okt. 17., 2011. nov.21. 17.00-18.00 óra



Baba-mama foglalkozások

Játékos ismerkedési lehetőség óvodánkkal 0-3 éves korú apróságok valamint óvodába készülő gyerekek és szüleik számára.

                2011. október 4. 16.30 – 18.00
                Babzsák készítés
2011. október 18. 16.30 – 18.00
„Magasba röppen a papírsárkány”

„Kőketánc”
Játékos fejlesztő foglalkozás 3-7 éves korú gyerekek számára a hagyományőrzés jegyében.
Ideje: hétfőnként 15.30-16.30
Foglalkozásvezető: Pető Melinda néptánc oktató


A programok helyszíne a Kecskeméti Waldorf Óvoda (Napsugár u. 2.)
A felnőtteknek szóló programok ideje alatt gyermekfelügyeletet biztosítunk.
Információ: Pető Melinda  06-20-923-7160
                                               cirmos.m@gmail.com                                        
 www.kecskemetiwaldorf.hu

2011. október 10., hétfő

Betakarítás-ünnep

" Tele a magtár, tele a kaptár, tele a hombár, tele a csűr...
  Rászállt a nyár az első sárga levélre és elrepült..."

Volt várakozásteljes gyülekezés az udvaron, illóolaj a tenyerünkbe, finom házikalács, saját főzésű lekvárok, kenyérkencék, gyümölcs, sütemények a feldíszített kosarakban- és mindezeket büszkén körbeosztogató gyerekeink, trakta, játék az udvaron.










Aki most bejön hozzánk, ezt látja az udvar felől. (A bejárathoz még hiányzik az előtető - a szürke hullámpala helyére cserép fog kerülni).
Sok önkéntes munka is benne van - a férfinép számára örök emlék marad a kánikulában folyó vakolat-leverés és a fal felrakása a beomlott helyen.




És belül...

Tavaly tavasszal  és a nyár folyamán elment tőlünk néhány család - akik maradtunk, Mariannék csoportjához csatlakoztunk. Jó pár beszokósunk is van, így a bővülő egy csoport nemsokára ketté fog válni.
A váltásnak mi, szülők nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk, mint a gyerekeink - ahogy az már szokott lenni. Ők élik tovább az ovis életüket és jól vannak. Mariannal és Judittal meg a többi gyerekkel azelőtt is együtt töltötték a nap egy részét.
Számunkra a váltás konkrétan azt jelenti, hogy Melinda újra ott lehet a nagyobb fiúk és lányok mellett - aki őt ismeri, tudja, hogy miért van erre szüksége. Eszter lányunk pedig éppenséggel most kezdett el kinyílni - pedig egy év baba-mama és másfél év csoportban töltött idő van mögötte. Azt hiszem jót tesz neki többek között az is, hogy nem ő az egyik legkisebb; a beszokó kisebb testvérek között van néhány hároméves versenyző is.

A szülői esteken az informálódás és a neveléssel kapcsolatos dolgok meg a csoport életének megbeszélése mellett van mód idő és főleg kedv a játékra is. Jól érzem magam benne, különösen, hogy tavaly a második félévben nem volt meg ez az érzésem. (Nem véletlen, hogy az év utolsó szülői estjén én csoportomból egyedül én jelentem meg. Ahhoz, hogy a szülőknek legyen ide kedve eljárni, az kell, hogy az óvónő is fontosnak tartsa a szülő estet.)
Játszunk - és ez nagy tanulságokkal is jár, amellett, hogy kicsit lazíthatunk. Hogy vannak bizonyos versikék és mozgások, amiket nem is olyan könnyű kapásból felgyorsítva elmondani és elmutogatni? Pedig a gyerekeinknek milyen jól megy... És milyen izgatottság lesz úrrá rajtunk, ha bekötik a szemünket és ki kell találnunk, hogy ki szólt hozzánk és ki érintett meg...

 
Ez itt az ovi fája.
Az első szülői körön készítettük.



2011. augusztus 4., csütörtök

Tévé

A waldorf pedagógia egyik ajánlása, hogy a gyerekek lehetőleg ne nézzenek tévét, illetve a szülő feladata, hogy határt szabjon a tévénézésnek. (Az óvodákban és az iskolákban nincs tévé.)
Gyakran találkozom azonban olyan szülőkkel, akiket szinte elijeszt ez a dolog. Gyakori jelenség, hogy tetszik a pedagógia, a módszerek és a szemlélet, mégis nehezen tudják összeegyeztetni a saját és a gyerekük tévénéző és -függő életmódját az óvónő illetve az osztálytanító ajánlásaival. Holott ez a pedagógia egyik lényegi kérdését érinti: a nevelés sikere attól is függ, hogy mennyi és milyen inger éri a gyereket.
Ismertek Vekerdy Tamás gondolatai a témában. A tévé élettani hatásai, a mozgásos képességekre és a gondolkodásra, a mentális képességekre gyakorolt káros – és visszafordíthatatlan - következményei sajnos mégsem közismertek. A tévé-függő gyerek idegrendszere nem fejlődik normálisan, belső képalkotási képességét elveszti. A tévé egyszerre kárhoztatja mozdulatlanságra a gyereket és ad neki közben túlságosan sok és feldolgozhatatlan minőségű ingert. Ami ellen nem tud védekezni.
És akkor még nem beszéltünk a reklámok fogyasztó-centrikus agymosásáról meg azokról a jelenetekről, amelyek a következmények nélküli agresszióról szólnak.

Mégis hiába a sok tudományosan is alátámasztott érv – a leggyakoribb probléma, hogy maguk a szülők sem tudnak már meglenni a doboz nélkül. Az is eredmény, ha a szülőkben tudatosodik a probléma, eldöntik, hogy mit, mennyit és hogyan tévéznek. Ha képesek határokat szabni és betartani – ez már jó irány. Tudok családot, ahol ki van nevezve egy tévézős nap a héten és olyankor megnéznek egy mese-dvdt.
Az első lépésnek mindig annak kell lennie, hogy maga a szülő képes legyen a nélkülözni tévét, de legalább korlátokat szabni. (A tévé-függő gyereket nehéz leszoktatni.)
De nehéz ez az első lépés, mert  már szülővé váltak olyan nemzedékek, amelynek a televízió jelenléte természetes. A gyerekeik már ebbe nőnek bele.
„Természetes” a tévé? Nem. Csak megszokott. A kettő között óriási a különbség.
Hiába a sok tudományosan alátámasztott érv. Gyakori ellenvetés, hogy „nincs idő a gyerekkel foglakozni”, hogy „csak rajzfilmet”, hogy „másképpen nem hagy nyugton”, hogy „nem tudja magát lekötni”. („Lekötni” – már ez a kifejezés is elég beszédes - pontosan ez történik a gyerekkel a tévé előtt: úgy ül ott, mintha oda lenne kötözve.) Ez a probléma lényege: ha a gyerek ideje egy részében nem tudja magát elfoglalni játékkal, akkor annak nagyon sokszor épp az az oka, hogy túl van ingerelve, nem tud saját maga belemélyedni egy tevékenységbe.
Tessék belegondolni kedves szülők: mennyire szól a tévé a felnőttek kényelméről? Mert a tévéhez szoktatott gyereket csak akkor lehet leszoktatni (vagy úgy nevelni, hogy rá se szokjon), ha tudunk neki alternatívát adni. Kivinni a szabadba,  énekelni-mondókázni, birkózni vele, belevonni a tésztagyúrásba, teregetésbe, fűnyírásba, mesét olvasni neki (nem csak este), de főként úgy nevelni, hogy bele tudjon mélyedni egy játékba, egy tevékenységbe. Igen, ez plusz energia és idő. És igen abból van a legkevesebb. De megtérül. A játszani tudó gyerek nem nyaggatja annyit a szülőt.
Hiába a sok tudományosan alátámasztott érv. Az emberek általában nem látják a különbséget a tévé-függő és a nem tévé-függő gyerekek között. (Vagy pedig nem vesznek tudomást róla, de ez nem ennek a bejegyzésnek a témája.) Láttam olyan gyereket, aki három és fél évesen még csak mutogatott és gyakran artikulálatlan hangokkal (huhogás, zúgás, üvöltés, makogás) kommunikált. Akkor döbbentem rá, hogy miért, amikor előkapta a távirányítót, megkereste a kedvenc csatornáját, amelyen egy amorf alakú rajzfilm-figura ugyanezeket a hangokat adta ki.

A tévé mellőzése nem előírás a waldorf óvodákban, iskolákban.
Nincsenek előírások.
Ajánlások vannak, amiknek az ember vagy belátja a hasznosságát és szépségét vagy nem.
Célom, hogy segítsek a gyerekemnek vagy nem? Tudok és akarok ebbe energiát fektetni vagy nem?
Nincsenek előírások.
Ha a szülőkben belátásból nem alakul ki a tévé mellőzésének a szokása, akkor nincs értelme. Ha nem élik meg az előnyét és nem tudják élvezni a tévé nélküli életet, akkor csak egy felvett szokás, külső kényszer. Az pedig teljesen ellentmond a waldorf pedagógiának.
És nem hiteles az olyan szülő, amelyik otthon letiltotta a tévét, de bárhol máshol mohón tapad a képernyőre, netán titokban kapcsolgatja be a focimeccset vagy a kedvenc sorozatot. És nincs értelme a nagyszülőkre sem minden alkalommal rárivallni, hogy "De értsék meg..."
  
Én azt látom, hogy azok, akik megtapasztalják a tévéző és az attól függő meg a nem tévéző gyerekek közötti különbséget, valamint azt, hogy mekkora idő és energia és figyelni tudás szabadul fel, ha nincs a doboz, akkor előbb utóbb maguktól is leszoknak a tévéről.


Nálunk fokozatosan kopott ki.
Nemigen néztük amikor megszülettek a lányok (csak ha maradt energiánk, miután letettük őket. Ügyeltünk, hogy ne nőjenek bele a tévés közegbe, amíg kicsik voltak, nem kapcsoltuk be előttük. De az apa egy ideje egyre több időt töltött a doboz előtt a lányok jelenlétében is. Este, hétvégeken. Eleinte közömbösek voltak, de aztán le-leragadtak előtte. Azontúl pedig egyre inkább zavarta őket, hogy az apa abban a kis időben, amikor hétköznap itthon van, a tévét részesíti előnyben. Őt zavarta a gyerekek zaja, amivel ezt a tudtára adták, a két dolog egymást gerjesztette. Engem meg a civódásuk és maga a tévé zaja is ingerelt. Aztán lemondtuk az előfizetést, mert annyira keveset néztük, de főleg azért, mert annyira feltűnő volt a változás a lányok viselkedésében; a kezdeti közöny után szép lassan kezdték keresni a távirányítót és követelték tévés mesét. Nem tudtuk elkerülni, hogy ne lássanak erőszakos jeleneteket és hetekig szorongva emlegették ezeket. („Mit csinált a bácsi a másik bácsival?” „Miért vérzett úgy a bácsi feje?” „Miért sikított a néni?”) Ugyanez volt a számítógép képernyőjével is; mindennél előbbre kezdték helyezni a you tube-os Kisvakondot, amit egy alkalommal bekapcsoltunk nekik, gondolván, hogy egyszer hadd menjen. Előtte nagyon kreatívak voltak a játékaikban, magától mesélt a két nagyobb, a kicsi is el kezdte mutogatni és elgagyogni a képeket. De folyamatosan és egyre több időre kérték, majd követelték a dobozt - játék helyett. És egyértelmű volt a különbség, aközött, amikor a Mazsolát könyvből olvastuk nekik vagy pedig amikor a képernyőről nézték.
Aztán amikor egy nagyszülőknél töltött hétvége után a lányok sokkolóan agresszív beszéddel jöttek haza, és a mama azt mondta, hogy "De hát csak egy dvd volt" én meg felsoroltam, hogy miket beszélnek a lányok, elhűlt. Valamelyest  megsejtette, hogy ami neki fel sem tűnik, az egy gyereknek a világ.
Most van tévé-készülékünk, mert a kizárólag videón meglévő táncfelvételeimet nem tudom máshol megnézni (a munkámhoz kell), csak nincs benne adás és nem a nappali központjában áll. De ami a lényeg: már nem hiányzik. Az apa már nem csak a vécén olvas - elvesztette az értelmét az a mondat is, hogy "nincs időm olvasni". Lenyugodtak az estéink, megszűnt egy időrabló feszültségforrás, a lányok nem nyúzzák, hanem lapozgatják a saját könyveiket és maguknak mesélnek. Megértik, ha este a meseolvasás után kijövünk a szobájukból, hogy magunknak is olvassunk "felnőtt mesét". Melinda kijavít, ha eltévesztek egy szót a kedvenc meséiben, meg utánam mesél magának még egyet a délutáni meseolvasáskor - ezeken én rendszerint elalszom...


Tévé nélkül nőttem fel. Az anyám olvasó ember. Pedagógusként tudom, mert tapasztaltam, hogy nem a betűk megtanulásakor válik a gyerek olvasó emberré. Akkor megtanul elolvasni dolgokat, de csak elenyésző esetben lesz a könyv élete fontos része. A könyvvel együttélést úgy tanulja meg, ha látja a szüleit olvasni.
A waldorf pedagógia (és minden értelmes nevelési törekvés) komolyan veszi, hogy a kisgyermek utánzással tanul. Szó szerint értendő. Nem mindegy, hogy tévénéző és -függő vagy olvasó embereket lát maga körül.

2011. július 6., szerda

"Húzzad jobban, menjen a munka..."


Az Önkormányzat engedélyezte, hogy újabb egy évig bérelhessük az óvoda épületét. Elkezdődtek a tárgyalások az épület megvásárlásának a lehetőségeiről is.
Ezzel párhuzamosan belekezdtünk az épület homlokzatának a felújításába. A középső, használaton kívüli csoportszobát átalakítjuk közösségi helységgé.

Emlékszem, amikor anno először itt jártunk, az omló vakolat láttán azt hittük, hogy eltévesztettük a címet. És nem csak mi egyedül voltunk ezzel így. Viszont aki a barátságosnak és hívogatónak nem mondható homlokzat láttán mégis bejött az óvodába, arról sejteni lehetett, hogy elszántan keres valamit és meg akarja azt találni. :)


Sokak munkája és anyagi hozzájárulása benne lesz abban, hogy egy konszolidáltabb kinézetű óvodaépületben kezdjük az évet.








 "Lába se érte a földet..." :)






Német Éva óvónő júliustól nem dolgozik nálunk. És még valami

Németh Éva júliustól óvónő nem dolgozik az óvodánkban.

Egy rendkívüli szülői körön - amelyet kifejezetten e célból hívtak össze az óvónők - megindokolta a döntését. Azt mondta, hogy az antropozófiát nem tudja már összeegyeztetni a katolikusságával.

Én a magam részéről fontosnak tartottam elmondani, hogy  számomra - és szerintem a szülők számára  is - ez nem jelentett problémát, legalábbis én nem tudok róla.

Mert igen, tudvalevő, hogy egymást kizáró különbségek vannak a két gondolati rendszerben, bár mindkettő keresztényi alapokon nyugszik. Ugyanakkor a szülők közül kevesen vannak, akik eleve nagyon tudatosan, az antropozófia (vagy a katolicizmus) tekintetében „elméletileg képzetten” jönnének az óvodába és számon kérnék a pedagógusokon a két gondolati rendszer közötti teoretikus szinten jelentkező különbséget. Másrészt: nagyon sokféle világlátással („-nézettel”) rendelkező ember közössége a mienk. Sokaknak épp az a fontos a waldorf pedagógiában, hogy nem akar kész, követendő meggyőződéseket közvetíteni a gyerekek számára. A szülőket idevezető közös nevező egy nagyon is gyakorlati megfontolás: ez a pedagógus gyerekekhez való fordulásának mikéntje. Ez az, ami a legfontosabb a gyerekeiket ebbe az óvodába hozók számára. Jó óvodát és óvónőt kerestünk és meg is találtuk. Én magam a Évi révén tapasztaltam meg először a waldorf pedagógiát közvetlenül és nem csak szülőként, de pedagógusként is rengeteget tanulhattam tőle, amit köszönök.

 Van ugyanakkor a waldorf pedagógiának egy olyan vonása, hogy mind a pedagógus, mind a szülő részéről a „hagyományostól” eltérő szerepvállalást feltételez. A waldorf intézményekben (óvodákban és iskolákban egyaránt) hangsúlyos a pedagógus és a szülők közötti együttműködés – ez vonatkozik a gyerek nevelésére és az intézmény életében való részvételre egyaránt.

A pedagógusok számára azt jelenti, hogy a pedagógia nevelő ereje nem korlátozódhat a csoportszobára (illetve ha iskoláról van szó, a tanteremre). A waldorf intézményben dolgozó pedagógusok a szülői körre is gondot fordítanak - direkt módon is, a szülőkkel való kapcsolattartás terén és indirekt módon is, azzal, ahogyan részt vesznek az intézmény egészének az életében. Ők az egyik kohéziós erő - nagyon fontos erő. Évi az ezzel járó szerepet a feladatokat egyre kevésbé tudta és/vagy akarta hordozni. Ezt a szülői kör is érzékelte is.
A szülői kör szempontjából ebben az összefüggésben könnyebben és konkrétabban értelmezhető az az általánosság, amit a távozása okaként mondott. Értelmezhető és el is fogadható. A történet véget is ért volna ezzel. 

Adódott egy olyan dolog, ami viszont nem elfogadható és erről szót kell ejtenem itt.

Évi távozása után azt hallottam az egyik szülőtől, hogy Évi arról beszélt neki: az intézmény vezetése arra utasította, hogy csak anyagilag jó helyzetben levő családokat vegyen fel az óvodába. Ez nem igaz. Cáfolom az intézményt fenntartó Egyesület felügyelő bizottságának és az Intézményi Fórumnak a tagjaként.

 Néhány bejegyzéssel korábban írtam arról, hogy mi jellemzi egy waldorf intézmény gazdálkodását és benne a szülők gazdasági szerepvállalását.
A keresztény alapon álló antropozófia alapelvei közé tartozik a szolidaritás, a testvériség. Soha nem utasítunk el a gyerekét hozzánk beíratni akaró családot az anyagi helyzete miatt. Tekintettel vagyunk a már ide járó de krízishelyzetbe kerülő családok megváltozott gazdasági teljesítőképességére is. Az olyan családokat viszont, akik visszaélnek a szolidaritás elvével és gyakorlatával (sajnos akadtak ilyenek) és semmiféle együttműködést nem tanúsítanak a probléma kezelésében, nem tudja vinni a közösség. Nem, mert rossz a morális üzenete, nem is beszélve az intézmény anyagi teherbíró képességének a végességéről.
 
Minderől lehetett beszélni, elkerülendő a félreértéseket és félremagyarázásokat, volt rá tér és alkalom. Problémák tisztázása párbeszéd során lehetséges - Évi esetében sok esetben maga a kommunikáció nehézséget okozott.

Azt gondolom, hogy a felmerülő problémák megoldását megnehezítette az a körülmény, amiről Évi beszélt régebben egy szülői körön.  Az egymás közötti kommunikációról volt szó, és Évi önmagával kapcsolatban megjegyezte, hogy a gyerekekkel jól boldogul, a felnőttekkel azonban nehezen megy neki. Én akkor úgy véltem, hogy ez szerénység a részéről és önirónia. Ma már azt gondolom – az elmúlt két év tapasztalatai alapján - , hogy szó szerint és komolyan kellett volna venni.

2011. július 1., péntek

A nagyok búcsúztatása

Anya, ma odajött Bendegúz és megkérdezte, hogy leszek-e a barátja, mert ma van utoljára az oviban. Én mondtam, hogy leszek, és átölelt, és egész nap a barátja voltam. Mert Bendegúz többet nem jön már óvodába, ő iskolás lesz.

Kicsit összeszorult a torkom Melindát hallgatva. Mint ahogy akkor is, amikor tavaly év vége felé szülői körön megkértük az egyik óvónőt, hogy meséljen arról, hogyan búcsúztatják a nagyokat. Évi belekezdett a mesélésbe, de befejezni nem tudta a könnyeitől. Van egy atmoszférája egy ilyen búcsúztatásnak. De ha csak szimplán belegondolok, hogy az óvónők három vagy négy évig együtt élnek gyerekekkel (gyakorlatilag többet vannak velük, mint a saját szüleik), és egy nap a gyerekek kirepülnek a fészekből – ezt nemigen lehet sírás nélkül végigcsinálni. Amikor tavaly Melinda elénekelte nekem az búcsúztató dalukat - akkor hallottam először a kicsik szájából az „Áldjanak az égiek”-et – én is megkönnyeztem.

A két csoportban nem teljesen ugyanaz az esemény „forgatókönyve”, apróbb eltérések lehetnek, de a lényeg ugyanaz.
Mariann csoportjában idén Grétit búcsúztatták.
A bejáratot és a csoportszobát friss mezei virágokkal díszítették fel. Grétit külön asztalnál várta egy szál rózsa és a tarisznyája, benne a kézimunkái, egy ceruza (az óvódában a rajzoláshoz csak viaszkrétát használunk), egy szerencsehozó kő és a csoport névsora. Az asztalt akkor díszítették fel, amikor kikísérték egy kis időre a csoportszobából; egy csengő jelezte, hogy bejöhet. Az útja egy feldíszített szőnyegen át vezetett.
Az utána következő székkörben ezen a napon a téma maga a búcsúztatás volt: hogy mit is jelent tulajdonképpen az, hogy Gréti már nem lesz óvodás. Elénekelték Gréti kedvenc énekeit. Kapott egy szerencsezsákot is, a gyerekek ebbe „szórták bele” a jókívánságaikat. Ezután Grétit kivezették a csoportszobából és ezzel jelképesen elhagyta az óvodát.

Nálunk nincs „ballagás” - a vegyes csoportokban a kicsinyek és az óvónők elbúcsúztatják a következő évben már iskolássá váló gyerekeket, és szülők nincsenek jelen ezen az eseményen. Sajnálom, hogy nem láthatom, mégis azt gondolom, hogy az ő szempontjukból nem baj, hogy nem vagyunk ott.

2011. május 27., péntek

Családi nap

Hagyomány nálunk, hogy egy szép májusi szombaton a gyerekeinkkel (óvodás és iskolás családok egyaránt, de ugye sok az átfedés is) kivonulunk az Arborétumba. Ez idén is így volt. 
Lehet ilyenkor kézműveskedni - idén volt papírsárkány- és nyárilabda készítés, kötélverés, fajátékokkal bíbelődés, gyapjúzás, csuhéból virágkötés -, a nagyobbacska gyerekek csapatjátékokat játszottak, a felnőttek Zubi jóvoltából bothmerezhettek egyet (jó sokan kipróbálták, pedig már erősen tűzött a nap).
Lehet ilyenkor csak üldögélni, megbeszélni a világ folyását, élvezni a napsütést és főállásban semmittenni (természetesen, ha gyermekünk nem talál más elfoglaltságot számunkra...).
Lehet ilyenkor 1-2 fabatkáért rengeteg sok finomságot kapni a büfésátorban (én valahogy mindig ott kötöttem ki és ezzel nem voltam egyedül :)). Zsámbokiék ötlete a fagyival szenzációs volt és Szénási Rita gyümölcsökből összeállított saslikjára is emlékezni fogunk. (Meg az ötletet ellopni is.)

Mindenkitől azt hallottam utána, hogy nagyon jól érezte magát. Ez pedig azért van, mert aki ide eljön, az azért jön, mert együtt akar lenni a többiekkel - jól akarja és jól tudja magát érezni ebben.

2011. május 9., hétfő

Waldorf babák



Ezek itt Becskereki Ági waldorf babái.
A középsőt most vettem meg a nemrég született unokahúgom számára. A másik kettőn komolyan gondolkodom, hogy születésnapomra kérem ajándékként. Csak hát ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a lányaim birtokába kerülne, mert hát hogy magyaráznám meg nekik, hogy ezek az én babáim és legyenek szívesek, ne amortizálják le őket (további gond lenne, hogy hogy osztoznak meg hárman a két babán). 
Hogy miért épp az Ági általkészített babák után ácsingózom és mért nem készítek én magam? Egyrészt: aki készített már ilyet, az tudja, hogy micsoda munka van vele, másrészt, mert nekem kifejezetten az a két baba tetszik. Volt már a kezemben másik babája is Áginak - irigylem a stílusérzékét és a képességét, hogy így formába tudja önteni az elképzeléseit.
Egyébként vannak a lányaimnak waldorf babái, szeretik is őket, mégis kérték, hogy én is készítsek nekik. Nincs mese, neki kell majd állnom és meg kell alkotnom a saját waldorf babáimat is - az egyik lehető legszebb ajándék a gyerekeimnek és valahol magamnak is.
Addig is ezekben gyönyörködöm.

Ez pedig a bolt, ahol a babákat és sok más gyönyörű játékot lehet kapni:
http://ajandekmindenkinek.net/

Egy hónappal később

Ime:



2011. március 31., csütörtök

Elültettem egy magot...

"Elültettem egy magot.
Jó nagyot, de aranyost.
Föld-dunnával betakartam,
és vártam, hogy majd kipattan.

Jött az eső - cseppre csepp.
Öntözgette eleget.
kisütütt a napocska,
ki is bújt a magocska."

Ezt a játékot baba-mamán hallottam először. A lányaim szívesen és gyakran játsszák itthon is: egyikük a mag, aki összegömbölyödik a földön, a többiek egy könnyű kendővel letakarják, majd kicsi ujjacskáikkal csepegtetik az esőt a hátán, végül a mag "kikel".

Mindig ez fog eszembe jutni mostmár, ha veteményezünk. És már alig várom, hogy látni lehessen a saláta, a retek meg a többi zöldség sorát. Azokét, amiket nem játszásiból ültettünk itt az udvar végében.  Az őszi búza már gyönyörű - A Lipóczki Móniék által ideszállított négy zsák trágya szépen dolgozik a földben.

Nyolc éves voltam, amikor a városból kiköltöztünk tanyára - akkor láttam először, hogy a zöldség, amit eszünk a földből való. (Addig azt hittem, hogy a bolt meg a zöldséges stand az első állomás.) És hát ismerjük a közszájon forgó városban és reklámokon nevelkedett gyerek történetét - már az is eredmény, ha legalább annyit tud, hogy a tejnek valami köze van a tehénhez, részletkérdés, hogy a tehén nem lila színű. Panellakók lévén - és nem állunk ezzel egyedül - a gyerekeink nemigen tapasztalják meg, hogy a föld micsoda ajándékokat ad, ha dolgozunk vele. 
Mai világunkban rengeteg gyerek számára a dolgok - pl. a fogyasztott élelmiszerek - "csak úgy vannak". Nem látják benne a folyamatot, azt, hogy azok emberek és a természet munkájának az eredményeként jönnek létre. Erre akkor kellett rájönnöm, amikor egy állami általános iskolában a középkori mezőgazdaság forradalmáról próbáltam beszélgetni 11-12 éves gyerekekkel. Próbáltam  - de nemigen ment, mert azok a gyerekek nem tudták, hogy mi az a "mezőgazdaság". Én meg (akkor még) nem tudtam, hogy nem tudják. És könyvekből kellett volna megtanulniuk. Elvárható, hogy megbecsüljenek egy kezükbe nyomott almát, ha az "csak úgy van"?

Itt ez a kert, itt ez a játék. Látják és megélik egy mag életét. 


2011. március 30., szerda

"Más"

Minap az egyik lakó az utcából azt kérdezte tőlem, hogy melyik óvodába járnak a lányaink. Válaszoltam, hogy a waldorf óvodába. Arckifejezéséről - amely a "nahát" és a "te jó ég"meg az "igeeen...?" között valahol félúton volt -, lerítt, hogy mennyi téves sztereotípia él benne a "waldorf" kifejezéssel kapcsolatban. A következő kérdésén így hát nem is lepődtem meg:

- Oda vették fel?
- Nem, mi ezt az óvodát választottuk. 

Több kérdés nem volt. ..

Ilyenkor több lehetőség van. Az egyik jellemző reakció az, amikor az illető elkönyvel különcködő anyagilag jól eleresztett szülőnek. A másik az, amikor valaki különösebb komment nélkül elfogadja, hogy a döntésünk tudatos választás eredménye és mi ebben jól vagyunk. (Ez elenyésző). Gyakran előfordul az is, hogy megkérdezik, hogy miért ezt választottuk. Ilyenkor vagy azért kérdez valaki, mert valóban kíváncsi a miértre (ez is elenyésző) vagy azért, hogy elmondhassa, hogy ő hallomásból - tehát nem közvetlen saját megtapasztalás alapján - mit "tud" a waldorf pedagógiáról és esetleg egy-egy intézményről, elősorolva az összes téveszméjét, többnyire negatívumokat. Észbontó hülyeségeket hallani ilyenkor. Az egyik ilyen az volt, amikor egy kifejezetten támadó éllel kérdező ismerősöm azt találta, mondani, hogy "Miben más? Ott nem alszanak a gyerekek délután?" Én meg nem válaszoltam azt, hogy például abban más annál az óvodánál, ahova az ő kislánya  jár, hogy a mi gyerekeinket az óvodában ért élmények miatt nem kell pszichológushoz vinni. Mondom, nem válaszoltam ezt, hanem csak annyit mondtam, hogy menjen el és nézzen meg egy ilyen óvodát. Hogy miben más.

Miben más? Napi- és szokásrend, tárgyi környezet, táplálkozás, anyaghasználat, emberkép,  beszédmód  stb. Ahogy az időm engedi, írok erről és a tapasztalatainkról.
Az egyik legfontosabb az elfogadás. Például a másság elfogadása. Ez a bennünket körülvevő világnak nem megy könnyen.
Én nem ütközöm meg azon, ha valaki állami vagy akármilyen nem waldorf óvodába jár (azaz járatja a gyerekét). Fordítva sajnos nem ezt tapasztaljuk.