2012. szeptember 13., csütörtök

Tizenhat embernek egész napos munka

Augusztus utolsó szombatján kitakarítottuk az udvart.
Ki kellett vágni az elburjánzott és kiszáradt bokrokat, a nyár folyamán néhol derékig felnőtt gazt. A viharok miatt az egész udvart elborították a kisebb-nagyobb gallyak, a fatörmelék - ezeket össze kellett hordani, a virágoskerteket kigazolni, felásni, gereblyézni. A kis tóra is ráfért már a takarítás. A fű lenyírása és a bejárat, illetve az óvódához vezető utcarész járdaszegélyeinek a kitakarítása egy-egy embert egész napra lefoglalt, sőt ez utóbbit egy ember nem is tudta volna befejezni. Az egyik család homokot ajánlott fel a homokzó feltöltéséhez, a másik megszervezte a fuvart és hozzá két embert homoklapátolásra.
Nem tudom, hogy ilyen nagygenerált kapott-e az udvar, amióta megszűnt itt az állami óvoda.
Nagyon sok munka volt ez, épp csak végeztünk estére. Egész nap eltartott tizenhat embernek (ha jól számolom) és a nagyobb, iskolás gyerekek is rengeteget segítettek.
Hullafáradtan, de teljesen feldobódva mentünk haza, mert ez most összefogás volt a javából. Jó érzés nagyon, hogy mindenkinek fontos volt és tett is érte. Egy egyszerű kör-emailes felhívásra gyakorlatilag a szülői kör háromnegyede eljött és egész nap ott volt.  A többiek közül néhányan az iskolában csinálták ugyanezt, mások pedig rögtön az ovikezdés napján kérdezték, hogy milyen munka maradt, mert segítenének, csak azon a napon nem tudtak itt lenni.
Nagyon jó hangulatban telt a nap - nem csak annak örültünk a végén, hogy szép tiszta lett az udvar, hanem egyszerűen jó volt együtt lenni.
És hát látni Karola arcát, aki csak beugrott valaimért aznap este mit sem sejtve...
Elég jól látszik a két szegély közötti különbség:


Köszönjük Mindenkinek!

2012. szeptember 7., péntek

Szokások, rítusok, szertartások

A lányaim gyakran játszanak itthon óvodát. Ha nem töltenék el egyébként is sok időt az óvodában, akkor pusztán a lányaim játékát figyelve is megérthetnék sokmindent abból, hogy mi és hogyan történik velük ott.
Egy ilyen jellegzetes dolog az, ahogyan a tevékenységeiket rövid, kis ismétlődő énekkel, dúdolással kezdik el.
Hívogató dallamok, csengettyű, jellemző mozdulatok - ilyenekkel jelez az óvónő  amikor mosdózás, étkezés, játék, székkör, pakolást, öltözés kezdődik.
A gyerekek elsősorban nem hangos, direkt felszólításokat hallanak, nem  parancs-szerű felszólításokkal és utasításokkal irányítják őket. És mégis teszik, amit kell, ami soron következik.
A Waldorf iskolákban hospitálva ugyanezt tapasztaltam.
Sok pedagógustársamnak ajánlanám, hogy tapasztalja meg: mennyivel többet lehet elérni egy mozdulattal, egy csengettyű hangjával, egy fütyörészett vagy dúdolt dallammal a hangos kiabálás helyett. Persze hozzá kell szoktatni a gyerekeket, és azokkal a gyerekekkel, akik óvodás koruk óta ezzel élnek, könnyebb dolga van az embernek.
De azt tapasztalom a saját - nem Waldorf iskolában tartott - foglalkozásaimon is, hogy a gyerekek nagyon hamar megtanulják és megszeretik az apró rítusokat. 
Hogy ennek mekkora az ereje, annak illuszrálására elmesélek egy történetet, ami itt a mi óvódánkban történt:
Nem szokásos óvodai hétköznap volt, hanem nyár. Jónéhány család benn volt az óvodában, a férfiak a homlokzatot csinálták. Sok gyerek sertepertélt az udvaron, óvodások és néhény iskolás is. Főztem ebédet, jöttek fel a kicsik és nagyok a csoportszobába, ahol szintén nem a szokásos óvodai körülmények között készültünk az ebédhez: a levert vakolatú falak között csak a kis asztalokat raktuk körbe és rá a terítéket. 
A felnőttek szedtek a fazékból, leültek és rögtön hozzá is fogtak az evéshez. Mariannal segítettünk kimerni a levest a gyerekeknek, akik ezután ültek az étel mellett, de nem fogtak hozzá.
Várták a kézkört.
Mind. A kicsik és a nagyobbak is. Nekik kézkörrel kezdődik az étkezés és azzal is fejeződik be. Még ilyen rendhagyó körülmények között is - önkéntelenül, felnőtt irányítás nélkül, sőt annak ellenére, hogy a felnőttek  másként tettek - ragaszkodtak az étkezést megelőző rövid rítushoz.
Egy másik történetem is van. Ez nem hétköznapi tevékenységhez kapcsolódott és nem is az óvodában történt.
Születésnapi zsúrra került sor az egyik óvodástársunknál. Gyakorlatilag ott volt az egész csoport, játszottak, hancúroztak. Eljött a pillanat, amikor behoztuk a tortát és összegyűltünk az asztal körül. Anélkül, hogy mi felnőttek különösebben kértük volna őket erre, a gyerekek felálltak és egy kicsi csöndet követően elkezdték énekelni az ünnepelteknek az Áldjanak az égiek...-et.
Ez több volt egy rítusnál. Szertartás volt, az ő szertartásuk, ahogyan azzal az óvodában megköszöntik egymást. 
Hogy mennyivel több puszta formánál, azt mindannyian tudjuk, mindenki érezte, hogy mennyire erős pillanatok voltak ezek.
Rítusaink, szertartásaink - formák és tartalmak, esztétikum és szellemiség.
A formai tekintetben:
Sokat segítenek abban, hogy jól lehatárolhatóan legyen a tevéknységeknek kezdete és vége, finomabb de hatásosabb jelzésekkel.
Esztétikum tekintetében:
(Bár ez egyéni ízlés kérdése és itt csak a személyes véleményem áll) én nagyon szeretem, hogy  pl. ebéd után nem elnyújtott "Kő-szőn-jűk-szé-pena-zebédet" van, hanem más. 
Szellemi vonatkozásaiban:
Erre a már idézett születésnap mellett jó példa az is, hogy a lányaim szokták itthon használni a fohászt - mindig olyan események eljátszásához, aminek  szakrális jellege is van. Például amikor esküvőt játszanak. Pedig nem láttak még templomi esküvőt, mégis érzik, hogy olyan eseményről van szó, olyan szertartásról, amihez valami különös szellemi tartalmat hordozó "vers" tartozik. Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy megéljék a szakralitást.
"A különböző rítusok személyes és szociális létünk fontos részét alkotják. Azoknak a rituáléknak, amelyeken keresztül önmagunkról szólunk, meghatározott helye van az életünkben. A rítus idejére tudatosan részt veszünk valamilyen élményben, az adott esemény jelentőségét tudatosan nagyra értékeljük. Az a rítus, amelyben részt veszünk, társadalmunkról, annak ideáiről és értékeiről beszél." (Jonathan Neelands)

2012. július 26., csütörtök

Egy ex- és egy újdonsült óvodás:)

Nyárünnep 2012...


A régi ovisok is a körben...




Készül a kenyérlángos...

...és a koszorú



Ha valakinek van olyan képe, amin mindenki rajta van, küldje el



Kicsinyek...


A Nagy Kenyérlángos Sütő...:)




Tavasz, reggel, csend, fény, festés...









Új családok

Egy új család érkezésének mindig örülünk.
Ezen a tavaszon többszörös volt az örömöm. Az új szülőtársakat látva, velük beszélgetve nyilvánvaló lett számomra - és mások is megerősítettek ebben -, hogy ezek a családok nem azért jöttek hozzánk mert máshol nem kaptak helyet, hanem mert tudatosan a Waldorf pedagógiát és ezt az óvódát választották.
(Azzal sincs gond, ha valaki azért fordul hozzánk, mert mást nem talált. Mindenkinek van rá lehetősége, hogy megismerkedjen az óvódával ill az iskolával és úgy döntsön, hogy szeretne-e maradni vagy sem. Az óvoda ill. az iskola pedagógusai is átgondolják és és mérlegelést követően döntik el, hogy tudják-e vállalni az illető gyereket, családot.)
Az új családok tudatossága megnyilvánult abban, ahogyan egyre több időt töltöttek nálunk, hogy képük legyen arról, hogyan működik egy Waldorf óvoda és iskola, mik a céljaink és azokat hogyan valósítjuk meg. (Igen, iskola is - nem egy közülük messzebbre is tekint az óvódánál). Tudatosságra vall az is, ahogyan határozott elképzeléseik vannak arról, hogy mit várhatnak a Waldorf pedagógiától és mi az, amit ők maguk tehetnek azért, hogy a gyerekeik egészséges lélekkel és szellemmel nőjenek fel. A tudatosság mozzanata az, ahogyan a környezetük - akár a szűk családi kör - által hangoztatott tévhitek, fenntartások ellenére ők a saját tapasztalataik tükrében kitartanak a döntésük mellett.

"Segíts nekünk Napsugár útra kelni már


Az utolsó nap az óvodában a nagyok búcsúztatója.


Az iskolás korba erő gyerekek számára talán ennek a napnak van a legnagyobb jelentősége az év során.

Ezen a napon rendhagyó módon a székkör előtt lementek a gyerekek az udvarra, és csak azok maradtak fenn segíteni Mariannéknak a csoportszoba díszítésében, akiket jövőre fognak búcsúztatni. Szépen elrendezték a fehér szőnyegeket, a virágokat. A „nagyok” asztalait az évszakasztal köré helyezték körívben (mindenkinek egyet), ezeken várta őket a tarisznyájuk (benne pogácsa, egy ceruza és a félév során elkészített kézimunkáik, a fiúknak hegyikristály, a lányoknak rózsakvarc) és virág mindegyikőjüknek.

Egy símításnyi illatos olajat kaptak a gyerekek a kezükre, amikor beléptek a csoportszobába. Az évszakasztal köré ültek – a nagyok az asztalaikhoz, a többiek körben egy szőnyegre. Mariannék mindegyikőjüknek felidézték, hogy hogyan indultak el itt az óvodában, mik voltak a legnevezetesebb történések a három illetve négy itt eltöltött év alatt. Ebbe a beszélgetésbe persze mindannyian bekapcsolódtak. A beszélgetés után elénekelték a búcsúztató éneket.
Nem lehet szavakkal idetenni ennek a napnak a hangulatát, bensőségességét. Azt, hogy hogyan élik meg a "nagyok" és a maradók meg az óvónők. Egyszer egy óvónőt kérdeztünk erről, és elkezdett beszélni, de folytatni nem tudta a könnyeitől.


Az elmenők mindig hiányoznak. Űrt hagynak, amit érezni egy ideig. Osztatlan, vegyes csoport lévén a maradók életében is nagy változás ez.
A gyerekekkel együtt szülőtársak is elmennek (szerencsére nem mind és van akivel iskolás szülőként toljuk tovább a dolgokat.) Ők is hiányoznak, mert ki szorosabban, ki lazábban de a közösségünkhöz tartozott, sokmindent megéltünk együtt.

Idén nyolc gyerek nőtte ki az óvodát. Szonja, Kristóf, Ármin, Sára, Máté, Lívia, Bálint, Luca. Olyan nyolc gyerek, akik gyakorlatilag az életünk része voltak – a két nagyobbik lányom velük nőtt fel és bizonyos értelemben én is. Szokatlan lesz, hogy nem látom őket minden nap és örülök, hogy nagy többségükkel az iskolában fogok találkozni ezután is.

2012. június 4., hétfő

Március, április...

Idén borsót is ültettünk:


Az uzsonnához Emma már tudott a kertből szedni salátát és újhagymát. A krumpli nagyon ígéretes, egy főzetre való biztos kijön majd alóla.
A sóskának és a reteknek viszont nem volt  ideje nagyra nőni...:)

2012. június 3., vasárnap

Január, február


Aztán jött megoldás az óvónő-hiány problémánkra:

Karola és Erika


Karola is hospitált nálunk – ő eredetileg azért, mert az osztálytanítóság felé tájékozódott, akit az induló első osztályhoz kerestünk az iskolába.  (Minden leendő osztálytanítónak kell időt eltöltenie az óvodában). Az induló elsősökhöz keresett az iskola. Mivel azonban úgy döntött, hogy inkább az idén iskolás korúvá váló kislányait íratja be az első osztályba és nem akarta őket tanítani, ezért elállt a szándékától. Folyamatos volt vele a kapcsolat, és aztán az lett belőle, hogy találtunk egy jó óvónőt.

Belső nyugalom, higgadtság, józanság, figyelem, ölelés, mosoly – és nyitottság. Nyitottság arra, ami és ahogyan történik nálunk. Karola sokat kérdezett, nem minden volt számára érthető. Például az, hogy ebédnél miért nem a  dajka szolgálja ki a gyerekeket – mint ahogyan azt más óvodában tapasztalja. Mert nálunk a gyerekek kelnek fel az asztaltól, ha elfogy a tányérjukból az étel és még kérnek. És Karola elfogadta a választ, hogy itt azért nem a daduska meg az óvónők szaladgálnak, mert ebben az óvodában próbálják arra tanítani a gyerekeket, hogy ne arra várjanak, hogy kiszolgálják őket és helyettük csináljunk meg olyasmit, amire ők maguk is képesek, hanem intézzék el maguk. A cél az volna, hogy önállósodjanak a tevékenységeikben. És ha ez pl. azzal jár, hogy segíteniük kell a sorban előttük álló kicsiknek szedni a tálból, akkor tanuljanak meg segíteni nekik – együttműködni, hogy haladjon a dolog - ill. elfogadni, hogy várniuk kell.

Karola elfogulatlansága új ötletekkel segítette a csoport, az óvónők életét. Pl. az ő felvetése nyomán alakult ki az a munkarend, hogy délután, amikor a gyerekek lejönnek az udvarra, de fenn a csoportszobában is van teendő és a gyerekek felszaladgálnak pl. wc-re, tehát odafenn az épületben is kell, hogy legyen valaki, akkor ne egyedül legyen egy óvónő minderre. (A dajka reggel héttől délután háromig van.) Ezt a problémát úgy sikerült áthidalni, hogy bevontuk az óvodába az iskolánk félállásban dolgozó fejlesztő pedagógusát, Erikát. Erikának nem volt újdonság az, ahogyan egy Waldorf óvoda működik, lévén ő maga is képesítéssel és gyakorlattal rendelkező Waldorf-tanító. Ő meg Karola (szintén félállásban) ketten osztoznak egy óvónő munkaidején és feladatain.

Emmával, a daduskával karöltve Karoláék új függönyöket varázsoltak az ablakokra. És itt nem csak az esztétikum a lényeg. Hanem az is, hogy egy óvónő figyelme nem csupán a csoportszobára terjed ki. Hogy felelősnek érzi magát a tágabb környezetéért és tesz is annak alakításáért.

Így indult az új év.

November, december...


November, december…
 

Nem volt eseménytelen a késő ősz és az újév sem.

Miután Judit bejelentette a távozását, egy hónapunk volt arra, hogy találjunk egy óvónőt Mariann mellé. Egy óvónővel nem tud működni egy teljes, egész napos csoport. Jónéhányan hospitáltak nálunk ez alatt az idő alatt. Sajnos elsőre nem sikerült megtalálnunk a megfelelő személyt. Nem is mindenki alkalmas rá. És a legtöbb esetben annak is sokat kell tanulnia – tapasztalnia és megélnie – aki alkalmas. Ehhez idő is kell.  Ha egy szülő nem „kész” Waldorf-óvónőre bízza a gyerekét, bizonyos értelemben türelmesnek kell lennie. Időbe telik, amíg attitűdök változnak (elég csak magunkba nézni…) Ezen az őszön odatette elénk az élet a kérdést, hogy meddig kell és meddig szabad türelmesnek lennünk ezen a téren.

Az az óvónő-jelölt, aki tavaly ősszel a próbaidejét kitöltve egy hónapot dolgozott az óvodánkban, nem volt alkalmas erre a munkára. Nem igazán értette meg, hogy egy Waldorf óvodában nem alkalmazzák a jutalmazás-büntetést, mint nevelőeszközt. (Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek ne állítanának határokat és ne szembesülnének a tetteik következményeivel, sőt.) Persze a pozitív megerősítést nem szabad összekeverni a jutalmazással. De pl. nem jutalmazunk olyan dolgokat, amik természetes képességek vagy adottságok, állapotok. Másrészt pedig nem marasztaljuk el a gyerekeket olyasmiért, amit nem képesek megtenni. Az ölelés és a mosoly pedig mindenkinek jár, aki igényli, nem kell „kiérdemelni”.

Az is nehezen – vagy egyáltalán nem - ment át az illetőnek, hogy a gyerekek első hét éve nem arról szól, hogy az intellektusukat bombázzuk. Ehhez nem kell Rudolf Steinert olvasni, elég, ha a gyereket megfigyeljük. De attól meg különösen óvott Steiner, hogy spirituális tartalmakat direktben közvetítsünk gyerekeknek. És ha ezt valaki ráadásul bigott módon, messianisztikus küldetéstudattal teszi, az nagyon nagy hiba. Mert rombol. Egy Waldorf-óvoda pedig úgy működik, hogy a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha valami nincs rendben, és a maguk módján jeleznek. A szülők pedig azt veszik alapul, ahogyan a gyerekük érzi magát itt.

Van tere a dolgok elintézésének. Szóvá lehet és kell tenni, hogy ha valami a megítélésünk szerint nem működik, ha hiányolunk valamit. Az erről való párbeszéd persze feszültségekkel jár, amit a különböző ingerküszöbű emberek különbözőképpen élnek meg. Nem az a gond, ha konfliktus van, hanem az, ha nem törekszünk a megoldására. A lényeg, hogy legyen az a tér, ahol van párbeszéd és haladjunk a megoldás(ok) felé. Ez a dolog ezúttal működött. Ettől is Waldorf ez az óvoda, nem csak attól, hogy a gyerekeink gyapjúznak meg kenyeret sütnek.

Jó dolog volna hinni, hogy ahogyan mi is sokat tanultunk magunkról ez alatt az idő alatt, úgy a távozott óvónő-jelölt is gazdagodott azzal a tudással, amit magáról szerezhetett itt, és ami nem merül ki abban, hogy nem volt alkalmas a Waldorf-óvónőségre, annál messzebbre mutat. Bízom benne, hogy a jó szándékával, lelkesedésével más területen jobban megtalálja magát a feladatokban, és tud másoknak segíteni. 

2012. március 18., vasárnap

Vekerdy Tamás: "Az antropozófia nem tantartalom"

Ígértem egy bejegyzést a témában. Íme. 

Tehát:
"Az antropozófia nem tantartalom."
Ez a mondat is elhangzott 2011. november 23-án. Azzal kapcsolatban beszélt erről Vekerdy Tamás, hogy egy érdeklődő azt kérdezte: folyik-e vallásoktatás a Waldorf óvodákban és iskolákban.
Nagyon fontos kérdés.
A Waldorf-iskolák nem világnézeti iskolák. Nem akarnak ideológiát közvetíteni. (Egy olyan pedagógia, amely azon van, hogy az individuum szabadságát segítse kibontakoztatni, nem is lehet ideologikus.)




Rudolf Steiner 1922-ben (… )leszögezi, hogy a Waldorf-iskola nem világnézeti, hanem metodológiai (módszertani) iskola, amelyet a gyerek ismeretéből következő módszerei különböztetnek meg a többi iskolától.” (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

És mi a helyzet a gyakorlatban? Aki akarja, járhat a saját vallásának megfelelő felekezeti oktatásra vagy igénybe veheti az ún.  szabad vallásoktatást.
Arról, hogy mi az antropozófia, hogy hol a helye a Waldorf intézmények életében Vekerdy Tamás is kimerítő választ ad, és ugyanezt mondhatja egy gyakorló pedagógus is a hozzá forduló érdeklődőnek, gyakorló szülőnek.

Mi az antropozófia? Egészen egyszerűen: az emberről való gondolkodás.







"Az itt tanító tanároknak nem kell antropozófusoknak lenniük. (Egyébként ki az antropozófus? Steiner azt mondja, hogy az, aki úgy gondolja, van valamiféle értelme a szellemi világok kutatásának. Az antropozófusnak semmiféle szellemi dogmát vagy hittételt nem kell elfogadnia)”. (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)



„Szellemi világok kutatása” – azaz a világ azon részének a kutatása, amely nem anyagi természetű. Pszichológia, etika, logika, nevelés, irodalom, színház, magának az emberi gondolkodásnak története, természete stb. (A „szellemi világok”-ról sok embernek a spiritiszta szeánszok vagy valami spekulatív köldöknézés jut eszébe.)

…a Waldorf-iskola tanárának elegendő, ha a Waldorf pedagógia gyerekszemléletével és ebből fakadó módszerével egyetért. Más kérdés, hogy Steiner pedagógiai műveinek tanulmányozása nem megkerülhető a praxisban, s e pedagógiai művek a steineri ismeretelméleti alapokra épülnek.” (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

A Waldorf pedagógia szellemi háttere, az antropozófia keresztény alapú gondolkodásmód.  De a gyerekek nem azért járnak ide, hogy kis antropozófusokat képezzünk belőlük. Nem kell hittételeket bebiflázniuk, szent szövegekből vizsgát tenniük, nem kell üres – mert nem magukénak érzett - szertartásokon részt venniük. Egyrészt mert a Waldorf-pedagógia szellemi háttere nem hittételekből áll, másrészt mert ez a Waldorf-pedagógia módszerével és céljaival ez ellentétes. 

Megjegyzés: az állami iskolákban folyó erkölcsi nevelés is keresztény alapú - és akkor is, ha ateistának vallja magát (és mint ilyen, egyébként világnézeti). Hiszen keresztény kultúrkörben élünk – az két külön kérdés, hogy milyen értékek szerint élünk, illetve hogy mit gondolunk Isten létezéséről, vagy nem létezéséről.

A Waldorf-óvodákba és -iskolákba járó gyerekek között valóban vallásosan nevelt gyerekek aránya hasonló lehet a többi, akármilyen másik iskoláéhoz – ide értem a felekezeti iskolákat is.

Amikor egy szülő be szeretné íratni egy Waldorf óvodába vagy iskolába a gyermekét, megkérdezi tőle a pedagógus, hogy ismeri-e a pedagógiát, esetleg azt a szellemi hátteret, amiből ered. De nem előfeltétel, hogy egy szülő valamiféle „elméleti előképzettséggel” rendelkezzen pedagógiából, pláne antropozófiából. És nem is lesz feladata, hogy „elméletileg képzetté” váljon. Ha figyel, úgyis látja, hogy mit és hogyan tanul a gyereke. Észreveheti, hogy egy jó Waldorf óvónő, osztálypedagógus mennyit segít neki közvetve és sokszor közvetlenül. És ennyi elég is. Senki nem kéri számon, hogy teoretikus szinten is meg tudja-e magyarázni a történéseket. És kb. olyan volna, mintha a templomba járó nénikétől elvárnánk, hogy képes legyen teológiai kiselőadást tartani arról, hogy mi a különbség a katolikus és a kálvinista üdvtan között, mielőtt belép a szent helyre.

Az antropozófia nem tantartalom.
Vekerdy Tamás válasza nagy segítség volt a gyerekeiket a Waldorf-óvodába és iskolába járató szülők számára is. Ha valaki az antropozófia tételes ismeretét iskolás módon számon kérné tőlük, akkor az pont arra emlékeztetné őket, ami miatt elfordultak az állami oktatástól.  
(A tapasztalataim azt mutatják egyébként, hogy bár a szülők jó részének hallomásból vannak ismeretei, esetleg olvasott is ezt azt – de még a legelkötelezettebb, legtudatosabb szülők sem tudják alapjában véve, hogy konkrétan mi és hogyan történik a Waldorf óvodában és iskolában. Nincs pontos képük a pedagógiai gyakorlatról sem, nemhogy annak a szellemi hétteréről. Sokan vélik úgy, hogy van, de nincs, mert olvasni róla más, mint látni. Sőt, látni is más, mint csinálni. Tehát a szülők nagy része (kevés, nagyon kevés kivétellel) nem ismeri pontosan a tantermekben folyó munkát - sem a gyerekét, sem a tanítóét. Nincs pontos képe róla, ha csak nem maga is gyakorló Waldorf-pedagógus, vagy maga is annak készül. De hát honnan is ismerné? Hiszen a szülő (elenyésző kivétellel) nem ilyenben járt óvodába és iskolába. És szülőként nagyon kevesen élnek pl. a hospitálás lehetőségével vagy jönnek el egy nyílt órára. Pedig micsoda eszméléseket látni ilyenkor!)

Az antropozófia egy gondolkodásmód, egy emberismeret, szellemi háttér. Az a mód, ahogyan szemléljük a gyerekünket, magunkat, a világot. Sokan tévesen „ideológiának” nevezik. Ilyen hátszéllel pláne érthető az idegenkedés, amivel lereagálják, ha hallják a szót: antropozófia. Látni olyanokat, akiknek a számára pusztán egy nyelvezet, egy beszédmód, amit afféle misztériumként használnak – mintha a terminológia elfedhetné a gondolkodás sematikusságát, merevségét, műveltségbeli hiányosságokat és pótolhatná a gondolkodásban folyamatosan végzendő kemény munkát.  

Hál’ Istennek azonban látni az ellenkezőjét is: sokan anélkül, hogy beszélnének róla, hitelesek benne.

Tehát az antropozófia nem tantartalom, a Waldorf-óvoda és –iskola nem „antropozófus-képző”. A gyerekek kapcsolatba kerülnek az antropozófiával, de ez közvetett folyamat. Nem direkt magyarázatok útján, hanem pedagógiai gyakorlatban. Az itt folyó nevelés célja nem az, hogy a gyerekeink beszélni tudjanak arról, hogy hogy kéne tenni a dolgokat, hanem hogy tegyék.

2012. március 5., hétfő

Határok állítása - mit engedjünk ill. tiltsunk és miért?

Márciusi szülői estünk témája a "Határok kijelölése gyermekünk számára a nevelés során". E témában idézem be Újlaky Éva, a gödöllői Árnika Központ munkatársának gondolatait. Az egész írás tömör és nagyon jól összeszedett, de néhány általam kulcsmondatnak tartott gondolatot még kiemeltem.


Újlaky Éva:

Egészséges nevelési határok, lelki biztonság, szabad felnőtt ember

Ma már pedagógiai, pszichológiai, biográfiai kutatásokkal jól alátámasztható az egészséges nevelési határok, a lelki biztonság és a szabad felnőtté válás összefüggése. Korunk nevelési elméleteit bizony gyakran nevezhetjük ellentmondásosnak.

Szülőként, nevelőként gyakran válunk bizonytalanná abban a kérdésben, hogy gyermekinknek mire is van valójában szükségük. A gyermekek valódi, egészséges fejlődéséhez, kibontakozásához szükséges igényét hajlamosak vagyunk összetéveszteni azzal, hogy mik is a vágyai.

A valódi szükségletek feltárása csakis a gyermek igazi, pontos megfigyeléséből és megismeréséből származhat. Minden gyermekben mély megelégedettség él, ha szükségleteit képesek vagyunk meghallani, akkor is, ha bizonyos dolgokkal szemben panaszát fejezi ki.

A szigorú, vagy a liberális szemléletű nevelés hívei vagyunk?

Fontosnak tartjuk a nevelési korlátokat, vagy inkább a szabad nevelés hívei vagyunk?

A 1960-as évektől kezdve terjed a világban az a nevelési elv és gyakorlat, hogy a gyermekeket, mint kis felnőtteket kezeljük és a gyermekeink véleményét egyre több területen, egyre több dologban ki is kérjük.

A fent említett kutatások és egyre több szülő nevelő, tanító tapasztalata bizonyítja annak az igazságát, hogy csakis az válhat szabad felnőtté, akinek gyermekkorában lehetősége volt megtapasztalni határokat a nevelésében.

Ma bizonyos értelemben hajlamosak vagyunk a gyermekek kezébe adni fejlődésüket. Választási lehetőségeket adunk nekik napi életükre vonatkozóan, hogy mit csináljanak, mit egyenek, mikor feküdjenek le, stb, és mindezt még azelőtt mielőtt megtanulják cipőjüket bekötni. A szülők ebben meglehetősen kimerülnek és gyermekeikkel együtt össze is zavarodnak. Ekkor igazában nem másról van szó, mint a szülői szerep hiányáról, és ezt legtöbbször mi szülők még észre sem vesszük.

Hogyan juthattunk el már odáig, hogy a szülőrészéről elhangzó „nem” nem válik valódi válasszá gyermeke számára?

A gyermekeknek biztos, világos, szerető, meleg, de határokra van szükségük. Természetes az, hogy ezeket ki akarják tolni, próbára akarják tenni, hogy elég erősek, szilárdak, következetesek és megbízhatók-e. Ha tisztelhetnek bennünket, ha biztonságban érzik magukat, akkor jól vannak, de önállóan még nem tudják saját határaikat felállítani. Sőt, az ő dolguk az, hogy ezt feszegessék, nekünk pedig, hogy felállítsuk őket szeretettel, fejlődésének, összefüggéseinek megértésével, következetességgel, és ezzel segítsük őket a kiegyensúlyozott felnőtté válásban.

Ha a gyermek kicsi, akkor legyen a játszótere is kicsi, majd ez a tér nőjön vele együtt.

Tudjuk, hogy a szigorú nevelés kiegyensúlyozó ellenreakciója a szabadságvágy, kitörések. A gyermek fejlődése során a nevelési határnak először kívülről kell érkezni, hogy később ezeket a határokat a fejlődő ember önmaga számára is meg tudja formálni. A határok eme hiánya a későbbi évekbeli bizonytalansággá vezet.

Kevesebb választási lehetőséggel, kevesebb és összeszedettebb magyarázattal kell gyermekeinket nevelnünk.

Amennyiben a felnőtt gondoskodásában érzik magukat, akkor jobban el tudnak merülni a képzelet és a játék világában, amelyben későbbi életük számára lelki erőket alakítanak ki.

Fontos tudnunk, hogy gyermekeink akaratos természete önmagában még nem rossz, hanem nagyon is fontos tulajdonság. Erre a benne lévő akaratra a világnak és neki is nagy szüksége van.

Ám ezt az akaratot nevelni kell, de hogyan is?

Mindenképpen szeretettel, megértéssel kell adekvát módon terelgetni. A gyermek fejlődésének motivációját egy erő vezérli: nőni, érteni, legyőzni, meghaladni a környezetet.

Ma a felnőttek világa gyakran sorolja a gyerekeket vagy a problémások, vagy a különlegesek közé. Legjobban akkor tesszük a dolgunkat, ha tulajdonságaik leírásával észrevesszük bennük a bölcset és bátorítjuk bennük a gyermeket.

Semmiképpen se akarjunk „kis felnőttek” generációját felnevelni, akik  ennek ellensúlyozására felnőtt korukban akarnak majd gyerekek lenni, gyerekként viselkedni, felelősséget alig vállalni, és azt akarni, hogy foglalkozzanak velük.

A szülő egyéni, individuális lelki fejlődése, felnőtté válása és a gyermek fejlődése között szoros kapcsolat van, mely a felnőtt tudatos éberségén múlik. Szülőként el kell tudni bánnunk saját személyes ügyeinkkel, hogy a gyermekünknek egyéni kibontakozásához maradjon elegendő tere.

Ha szülőként gyakoroljuk felnőtt életünk művészetét, akkor teret adunk annak, hogy gyermekeink gyermekként élhessék életüket.

Legyünk hajós kapitányok a hétköznapok nevelési kérdéseiben és semmiképp sem börtönőrök.

Fontos tudni és magvalósítani, hogy nem kell gyermekünk minden kívánságának rendelkezésére állnunk, ám figyelmünkre, következetes, kitartó iránymutatásunkra nagy szükségük van. A szabadság (ti: a határok hiánya - P. M.) gyermekkorban összezavar.

Ne tárgyaljunk kisgyermekünkkel, hiszen ez a kamaszkorhoz tartozik. Beszédünkben sose legyünk manipulatívak, ehelyett beszéljünk egyenesen. Meg kell tanítani kicsi gyermekeinket magyarázat nélkül elfogadni azt, amit mondunk nekik. A szavainkból áradjon a következetesség, szeretet, szeretettel állított határok.

Ez a rend és fegyelem felszabadít, és ebben fejlődni lehet.

Mindenekelőtt a bizalom és tisztelet erős kapcsolatát kell megteremtenünk, amiben értjük, hogy gyermekünknek mire van szüksége. A gyerekek ezt érezni fogják és együttműködnek velünk.



2012. január 28., szombat

Iskolaérettség

Nem voltam a legutóbbi Iskolanyitogatón, de biztos vagyok benne, hogy szó volt ezekről, pl. az óvodából iskolába való átmenetről. Itt egy jó összefoglaló tanulmány, hadd ajánljam a figyelmetekbe:

http://www.waldorfsuli.hu/vezerfonalak/vezerfonalak

(Vezérfonalak az iskolaérettség megállapításához, Nemzetközi Tantervi Kutatócsoport, szerkesztette Martyn Rawson)

Sokat segít még: Vekerdy Tamás - Az óvoda és az első iskolai évek

Újabb személyes élmények:
Tegnap volt nálunk a védőnő, a két és fél éves kislányomról kérdezett. Például azt, hogy hogy áll a számolással. (????!!!!)
Állami iskolában tanító kolléganőm panaszkodott, hogy egyre másra érkeznek olyan gyerekek az óvodából, akik nem tudnak számolni...
És kérdezem, hogy miért kellene egy óvodás gyereknek megtanulnia számolni, mire az iskolába megy.
Egyáltalán, mit is értenek sokszor "számolás" alatt?
Jó lenne, ha az is átmenne egyszer minél többek fejébe, hogy a számok sorolása nem egyenlő a számolni tudással.  Amikor egy három éves gyerek elsorolja egymás után a számokat, az olyan, mint ha elmondana egy mondókát. És ennyi. (A zseni gyerekek kivételek és vannak korán érők is, de itt most másról beszélek.) 
Egy átlagos mezei (értsd: normális), nem fejnehézzé hajtott gyereknek nem kell hogy legyen számfogalma. Nincs is. Be lehet neki tanítani dolgokat, csak nincs értelme. Kivéve persze ha valakinek fontos, hogy a gyerekét mutogassa mint cirkuszi majmot. De sokan nem tennék, ha tudnák, hogy mekkora károkat okoz, és főleg, hogy mennyire nincs előbbre tőle a kicsi.
Egy átlagos mezei három-, négy évesnek arról van képe, hogy lézetik az EGY, meg van az egy-nél több (kettő, három és több). Ez képileg megjelenik, hiszen ott van előtte, tapasztalja. Előfordulhat olyan, hogy koránál érettebb gyerek tízes számkörben összeadogat, kivonogat - Melindám négy évesen előállt azzal, hogy ha még szülök három kisbabát, akkor hatan lesznek és jó nagy kört tudnak majd csinálni amikor táncolnak :). Nyugtáztam, rendben - de nem csinálok programot belőle neki, hogy megtanuljon számolni mire iskolába ér. Mert számolni az iskolában kell megtanulnia, nem az óvodában. Ezért jár olyan óvodába, ahol nincs matek-foglalkozás és nem akarják agyonfejleszteni. Ahol az iskolaérettség fogalmát kissé másképpen értelmezik.

Tanítóként (nem Waldorf iskolában) sok olyan első osztályossal találkoztam, akik nem iskolaérettek: alapvető motoros képességeikkel van gond, nem képesek a normális észlelésre, érzékelésre és kommunikációra sem. Nem képesek például egy mesét végighallgatni (mert elképzelni sem) vagy egy játékot együtt játszani. Szociálisan nagyon fejletlenek - együttműködés képessége és empátia híján. Márpedig ahhoz, hogy majd később az életben (vagy akár a következő iskolai években) boldoguljanak, azaz problémákat oldjanak meg, nem segíti őket hozzá az, hogy négy vagy ötéves korukban mechanikusan el tudták sorolni a számokat akár százig. Oda majd képességek kellenek. Kompetenciák.
Tessék belegondolni: hogyan fog egy ember harmincéves korában értelmezni egy több oldalas szerződést, ha hat éves korában egy hat évesnek szóló történetet sem tudott meghallgatni és értelmezni? (Miért is kullognak a magyar gyerekek a nemzetközi felmérésekben a szövegértelmezés terén a sor végén?) Hogyan fog a munkahelyén egy projektben együttműködni a kollégáival, ha hatéves korában a játszótársaival sem tudott? (A közös játék a hatévesek együttműködése egy tevékenységben.)

2012. január 15., vasárnap

Vekerdy Tamás

November 3.
Nagyon vártam ezt a napot. Vekerdy Tamást meghívtuk az óvodánkba, hogy tartson egy előadást a Waldorf-pedagógiáról.
Sokak számára nem közismert, hogy Vekerdy az első magyaroszági Waldorf- iskola alapító tagja. (A Waldorf-pedagógia magyarországi meghonosításában játszott meghatározó szerepéről lásd: Milyen iskola kell a gyereknek Saxum, 2003. illetve ennek újabb kiadása kibővítve a magyarországi Waldorf óvodák és iskolák működésének tapasztalataival:  És most belülről Saxum, 2011.)
Amikor a Kecskemét felé tartó úton kérdezte, hogy részletesebben miről beszéljen, arra kértük, hogy próbáljon meg a Waldorf-pedagógiát övező téves sztereotípiákra fókuszálni.  A legtöbb kérdés  probléma mindig ezekből adódik, és azt szerettük volna, hogy a hozzánk ellátogató, Waldorf-pedagógiát nem ismerő és főként: azzal kapcsolatban gyakorlati tapasztalattal nem rendelkező emberek egy kicsit másképpen is rá tudjanak nézni erre. Mindezen túl pedig egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy egy kicsit itt legyen közöttünk és adja magát.
A tőle megszokott remek stílusban és modorban hallhattunk is egy összefoglalót.
Vekerdyt jó hallgatni. Jó hallgatni - olyanoknak is, akik nem először és nem is másodjára találkoznak vele és a mondandójával. Jó hallgatni, mert óriási tapasztalat áll mögötte, gyakorlatias, két lábbal a földön jár, talál minden mondata, és mert nem kinyilatkoztatásokat akar elénk tárni értekező stílusú körmondatokban, ellenben képes finom ironiával reagálni arra, amire másképp nem is érdemes.  Jó hallgatni, mert szeretettel és humorral beszél. Mert igaz. Mert kérdésekre ösztönöz és kérdéseket vár. Az előadás beszélgetésben folytatódott - ami nem csak arra jó ilyenkor, hogy sor kerüljön arra is amire az előadásban már nem maradt idő, hanem hogy az emberek együtt gondolkodjanak.
Nagyon pozitív érzésekkel indultunk a visszaútra - szép délután volt, és úgy gondolom, hogy aki eljött, gazdagabban ment haza. Hallhattunk olyan hozzászólásokat és önreflexiókat, amik legalább olyan gondolatébresztőek voltak, mint Vekerdy reagálásai. És én ezt tartom a Vekerdy Tamásban a legnagyszerűbbnek: az a délután nem csak Vekerdy Tamásról szólt, hanem azáltal, hogy tükröt tartott nekünk, legalább annyira szólt a hallgatóságról és a kérdezőkről.

Ezen felül egy-két fontos, alapvető dologban megerősítette a szülői kört is. Erről a következő bejegyzésben írok, mert nagyobb ívű gondolatmenet.




Judit

Judit 2011. november közepétől nem dolgozik nálunk.
Igazából nem tudom szavakkal ecsetelni, hogy mennyire sajnálom, hogy elment. És ezzel az érzésemmel nem vagyok egyedül.

A szívem mélyén én magam nem is engedtem el, csak tudomásul vettem, hogy kerülhet olyan élethelyzetbe egy Waldorf-óvónő, hogy nem lehetséges számára, hogy Waldorf-óvodában dolgozzon. Tudomásul vettük ezt, amikor nyilvánosan is bejelentette a szülői esten - azzal tudtunk neki segíteni talán valamit, hogy elfogadtuk és támogattuk a döntésében. Mert nehezen meghozott döntésről nehéz beszélni is. Judit nem azért ment el, mert nem szeretett itt lenni.
A távozása nem azt jelenti, hogy nem is találkozunk többet.

"Áldjanak az égiek
fény kísérjen és szeretet
bármerre jársz
bármerre jársz".

Nehéz volt ezt énekelni ott akkor - bár azt hiszem Juditnak hallgatni még nehezebb.

Ölelés és mosoly, teljes együtt élés a gyerekekkel, alázat és lelkiismeretesség. Ezek jutnak eszembe, ha rá gondolok.
Judit Waldorf-óvónő - és az is marad, akárhol folytatja.