Vekerdy Tamás: "Az antropozófia nem tantartalom"

Ígértem egy bejegyzést a témában. Íme. 

Tehát:

"Az antropozófia nem tantartalom."

Ez a mondat is elhangzott 2011. november 23-án. Azzal kapcsolatban beszélt erről Vekerdy Tamás, hogy egy érdeklődő azt kérdezte: folyik-e vallásoktatás a Waldorf óvodákban és iskolákban.

Nagyon fontos kérdés.

A Waldorf-iskolák nem világnézeti iskolák. Nem akarnak ideológiát közvetíteni. (Egy olyan pedagógia, amely azon van, hogy az individuum szabadságát segítse kibontakoztatni, nem is lehet ideologikus.)

„Rudolf Steiner 1922-ben (… )leszögezi, hogy a Waldorf-iskola nem világnézeti, hanem metodológiai (módszertani) iskola, amelyet a gyerek ismeretéből következő módszerei különböztetnek meg a többi iskolától.” (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

És mi a helyzet a gyakorlatban? Aki akarja, járhat a saját vallásának megfelelő felekezeti oktatásra vagy igénybe veheti az ún.  szabad vallásoktatást.

Arról, hogy mi az antropozófia, hogy hol a helye a Waldorf intézmények életében Vekerdy Tamás is kimerítő választ ad, és ugyanezt mondhatja egy gyakorló pedagógus is a hozzá forduló érdeklődőnek, gyakorló szülőnek.

Mi az antropozófia? Egészen egyszerűen: az emberről való gondolkodás.

"Az itt tanító tanároknak nem kell antropozófusoknak lenniük. (Egyébként ki az antropozófus? Steiner azt mondja, hogy az, aki úgy gondolja, van valamiféle értelme a szellemi világok kutatásának. Az antropozófusnak semmiféle szellemi dogmát vagy hittételt nem kell elfogadnia)”. (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

„Szellemi világok kutatása” – azaz a világ azon részének a kutatása, amely nem anyagi természetű. Pszichológia, etika, logika, nevelés, irodalom, színház, magának az emberi gondolkodásnak története, természete stb. (A „szellemi világok”-ról sok embernek a spiritiszta szeánszok vagy valami spekulatív köldöknézés jut eszébe.)

„…a Waldorf-iskola tanárának elegendő, ha a Waldorf pedagógia gyerekszemléletével és ebből fakadó módszerével egyetért. Más kérdés, hogy Steiner pedagógiai műveinek tanulmányozása nem megkerülhető a praxisban, s e pedagógiai művek a steineri ismeretelméleti alapokra épülnek.” (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

A Waldorf pedagógia szellemi háttere, az antropozófia keresztény alapú gondolkodásmód.  De a gyerekek nem azért járnak ide, hogy kis antropozófusokat képezzünk belőlük. Nem kell hittételeket bebiflázniuk, szent szövegekből vizsgát tenniük, nem kell üres – mert nem magukénak érzett - szertartásokon részt venniük. Egyrészt mert a Waldorf-pedagógia szellemi háttere nem hittételekből áll, másrészt mert ez a Waldorf-pedagógia módszerével és céljaival ez ellentétes. 

Megjegyzés: az állami iskolákban folyó erkölcsi nevelés is keresztény alapú - és akkor is, ha ateistának vallja magát (és mint ilyen, egyébként világnézeti). Hiszen keresztény kultúrkörben élünk – az két külön kérdés, hogy milyen értékek szerint élünk, illetve hogy mit gondolunk Isten létezéséről, vagy nem létezéséről.

A Waldorf-óvodákba és -iskolákba járó gyerekek között valóban vallásosan nevelt gyerekek aránya hasonló lehet a többi, akármilyen másik iskoláéhoz – ide értem a felekezeti iskolákat is.

Amikor egy szülő be szeretné íratni egy Waldorf óvodába vagy iskolába a gyermekét, megkérdezi tőle a pedagógus, hogy ismeri-e a pedagógiát, esetleg azt a szellemi hátteret, amiből ered. De nem előfeltétel, hogy egy szülő valamiféle „elméleti előképzettséggel” rendelkezzen pedagógiából, pláne antropozófiából. És nem is lesz feladata, hogy „elméletileg képzetté” váljon. Ha figyel, úgyis látja, hogy mit és hogyan tanul a gyereke. Észreveheti, hogy egy jó Waldorf óvónő, osztálypedagógus mennyit segít neki közvetve és sokszor közvetlenül. És ennyi elég is. Senki nem kéri számon, hogy teoretikus szinten is meg tudja-e magyarázni a történéseket. És kb. olyan volna, mintha a templomba járó nénikétől elvárnánk, hogy képes legyen teológiai kiselőadást tartani arról, hogy mi a különbség a katolikus és a kálvinista üdvtan között, mielőtt belép a szent helyre.

Az antropozófia nem tantartalom.

Vekerdy Tamás válasza nagy segítség volt a gyerekeiket a Waldorf-óvodába és iskolába járató szülők számára is. Ha valaki az antropozófia tételes ismeretét iskolás módon számon kérné tőlük, akkor az pont arra emlékeztetné őket, ami miatt elfordultak az állami oktatástól.  

(A tapasztalataim azt mutatják egyébként, hogy bár a szülők jó részének hallomásból vannak ismeretei, esetleg olvasott is ezt azt – de még a legelkötelezettebb, legtudatosabb szülők sem tudják alapjában véve, hogy konkrétan mi és hogyan történik a Waldorf óvodában és iskolában. Nincs pontos képük a pedagógiai gyakorlatról sem, nemhogy annak a szellemi hétteréről. Sokan vélik úgy, hogy van, de nincs, mert olvasni róla más, mint látni. Sőt, látni is más, mint csinálni. Tehát a szülők nagy része (kevés, nagyon kevés kivétellel) nem ismeri pontosan a tantermekben folyó munkát - sem a gyerekét, sem a tanítóét. Nincs pontos képe róla, ha csak nem maga is gyakorló Waldorf-pedagógus, vagy maga is annak készül. De hát honnan is ismerné? Hiszen a szülő (elenyésző kivétellel) nem ilyenben járt óvodába és iskolába. És szülőként nagyon kevesen élnek pl. a hospitálás lehetőségével vagy jönnek el egy nyílt órára. Pedig micsoda eszméléseket látni ilyenkor!)

Az antropozófia egy gondolkodásmód, egy emberismeret, szellemi háttér. Az a mód, ahogyan szemléljük a gyerekünket, magunkat, a világot. Sokan tévesen „ideológiának” nevezik. Ilyen hátszéllel pláne érthető az idegenkedés, amivel lereagálják, ha hallják a szót: antropozófia. Látni olyanokat, akiknek a számára pusztán egy nyelvezet, egy beszédmód, amit afféle misztériumként használnak – mintha a terminológia elfedhetné a gondolkodás sematikusságát, merevségét, műveltségbeli hiányosságokat és pótolhatná a gondolkodásban folyamatosan végzendő kemény munkát.  

Hál’ Istennek azonban látni az ellenkezőjét is: sokan anélkül, hogy beszélnének róla, hitelesek benne.

Tehát az antropozófia nem tantartalom, a Waldorf-óvoda és –iskola nem „antropozófus-képző”. A gyerekek kapcsolatba kerülnek az antropozófiával, de ez közvetett folyamat. Nem direkt magyarázatok útján, hanem pedagógiai gyakorlatban. Az itt folyó nevelés célja nem az, hogy a gyerekeink beszélni tudjanak arról, hogy hogy kéne tenni a dolgokat, hanem hogy tegyék.

Határok állítása - mit engedjünk ill. tiltsunk és miért?

Márciusi szülői estünk témája a "Határok kijelölése gyermekünk számára a nevelés során". E témában idézem be Újlaky Éva, a gödöllői Árnika Központ munkatársának gondolatait. Az egész írás tömör és nagyon jól összeszedett, de néhány általam kulcsmondatnak tartott gondolatot még kiemeltem.


Újlaky Éva:

Egészséges nevelési határok, lelki biztonság, szabad felnőtt ember

Ma már pedagógiai, pszichológiai, biográfiai kutatásokkal jól alátámasztható az egészséges nevelési határok, a lelki biztonság és a szabad felnőtté válás összefüggése. Korunk nevelési elméleteit bizony gyakran nevezhetjük ellentmondásosnak.

Szülőként, nevelőként gyakran válunk bizonytalanná abban a kérdésben, hogy gyermekinknek mire is van valójában szükségük. A gyermekek valódi, egészséges fejlődéséhez, kibontakozásához szükséges igényét hajlamosak vagyunk összetéveszteni azzal, hogy mik is a vágyai.

A valódi szükségletek feltárása csakis a gyermek igazi, pontos megfigyeléséből és megismeréséből származhat. Minden gyermekben mély megelégedettség él, ha szükségleteit képesek vagyunk meghallani, akkor is, ha bizonyos dolgokkal szemben panaszát fejezi ki.

A szigorú, vagy a liberális szemléletű nevelés hívei vagyunk?

Fontosnak tartjuk a nevelési korlátokat, vagy inkább a szabad nevelés hívei vagyunk?

A 1960-as évektől kezdve terjed a világban az a nevelési elv és gyakorlat, hogy a gyermekeket, mint kis felnőtteket kezeljük és a gyermekeink véleményét egyre több területen, egyre több dologban ki is kérjük.

A fent említett kutatások és egyre több szülő nevelő, tanító tapasztalata bizonyítja annak az igazságát, hogy csakis az válhat szabad felnőtté, akinek gyermekkorában lehetősége volt megtapasztalni határokat a nevelésében.

Ma bizonyos értelemben hajlamosak vagyunk a gyermekek kezébe adni fejlődésüket. Választási lehetőségeket adunk nekik napi életükre vonatkozóan, hogy mit csináljanak, mit egyenek, mikor feküdjenek le, stb, és mindezt még azelőtt mielőtt megtanulják cipőjüket bekötni. A szülők ebben meglehetősen kimerülnek és gyermekeikkel együtt össze is zavarodnak. Ekkor igazában nem másról van szó, mint a szülői szerep hiányáról, és ezt legtöbbször mi szülők még észre sem vesszük.

Hogyan juthattunk el már odáig, hogy a szülőrészéről elhangzó „nem” nem válik valódi válasszá gyermeke számára?

A gyermekeknek biztos, világos, szerető, meleg, de határokra van szükségük. Természetes az, hogy ezeket ki akarják tolni, próbára akarják tenni, hogy elég erősek, szilárdak, következetesek és megbízhatók-e. Ha tisztelhetnek bennünket, ha biztonságban érzik magukat, akkor jól vannak, de önállóan még nem tudják saját határaikat felállítani. Sőt, az ő dolguk az, hogy ezt feszegessék, nekünk pedig, hogy felállítsuk őket szeretettel, fejlődésének, összefüggéseinek megértésével, következetességgel, és ezzel segítsük őket a kiegyensúlyozott felnőtté válásban.

Ha a gyermek kicsi, akkor legyen a játszótere is kicsi, majd ez a tér nőjön vele együtt.

Tudjuk, hogy a szigorú nevelés kiegyensúlyozó ellenreakciója a szabadságvágy, kitörések. A gyermek fejlődése során a nevelési határnak először kívülről kell érkezni, hogy később ezeket a határokat a fejlődő ember önmaga számára is meg tudja formálni. A határok eme hiánya a későbbi évekbeli bizonytalansággá vezet.

Kevesebb választási lehetőséggel, kevesebb és összeszedettebb magyarázattal kell gyermekeinket nevelnünk.

Amennyiben a felnőtt gondoskodásában érzik magukat, akkor jobban el tudnak merülni a képzelet és a játék világában, amelyben későbbi életük számára lelki erőket alakítanak ki.

Fontos tudnunk, hogy gyermekeink akaratos természete önmagában még nem rossz, hanem nagyon is fontos tulajdonság. Erre a benne lévő akaratra a világnak és neki is nagy szüksége van.

Ám ezt az akaratot nevelni kell, de hogyan is?

Mindenképpen szeretettel, megértéssel kell adekvát módon terelgetni. A gyermek fejlődésének motivációját egy erő vezérli: nőni, érteni, legyőzni, meghaladni a környezetet.

Ma a felnőttek világa gyakran sorolja a gyerekeket vagy a problémások, vagy a különlegesek közé. Legjobban akkor tesszük a dolgunkat, ha tulajdonságaik leírásával észrevesszük bennük a bölcset és bátorítjuk bennük a gyermeket.

Semmiképpen se akarjunk „kis felnőttek” generációját felnevelni, akik  ennek ellensúlyozására felnőtt korukban akarnak majd gyerekek lenni, gyerekként viselkedni, felelősséget alig vállalni, és azt akarni, hogy foglalkozzanak velük.

A szülő egyéni, individuális lelki fejlődése, felnőtté válása és a gyermek fejlődése között szoros kapcsolat van, mely a felnőtt tudatos éberségén múlik. Szülőként el kell tudni bánnunk saját személyes ügyeinkkel, hogy a gyermekünknek egyéni kibontakozásához maradjon elegendő tere.

Ha szülőként gyakoroljuk felnőtt életünk művészetét, akkor teret adunk annak, hogy gyermekeink gyermekként élhessék életüket.

Legyünk hajós kapitányok a hétköznapok nevelési kérdéseiben és semmiképp sem börtönőrök.

Fontos tudni és magvalósítani, hogy nem kell gyermekünk minden kívánságának rendelkezésére állnunk, ám figyelmünkre, következetes, kitartó iránymutatásunkra nagy szükségük van. A szabadság (ti: a határok hiánya - P. M.) gyermekkorban összezavar.

Ne tárgyaljunk kisgyermekünkkel, hiszen ez a kamaszkorhoz tartozik. Beszédünkben sose legyünk manipulatívak, ehelyett beszéljünk egyenesen. Meg kell tanítani kicsi gyermekeinket magyarázat nélkül elfogadni azt, amit mondunk nekik. A szavainkból áradjon a következetesség, szeretet, szeretettel állított határok.

Ez a rend és fegyelem felszabadít, és ebben fejlődni lehet.

Mindenekelőtt a bizalom és tisztelet erős kapcsolatát kell megteremtenünk, amiben értjük, hogy gyermekünknek mire van szüksége. A gyerekek ezt érezni fogják és együttműködnek velünk.